Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 2. szám - JEGYZETEK - Hatvani Dániel: Egy felfedező műfaj nyomában
De ne bonyolódjunk szimbólumokba, maradjunk meg annál, amit a könyv amúgyis sugalmaz: a cselekvő energiák, illetve azok hordozói a hozzá nem értő és felelőtlen gyakorlat közepette hasztalanul ellobbannak, elfüstölögnek, vagy pedig a java részük a mesterségesen gyorsított „kitermelés” következtében csak nagy áldozatok árán, többszörös költséggel hozható felszínre, a mélyrétegek természetes, de elpazarolt nyomását a fenti erők által meghajtott himba-szivattyúkkal kell pótolni. S ez az, ami nemcsak a jelennek, de a jövőnek is szól. Különösen a forró vízről szóló fejezetben hangsúlyozza Mocsár a kétféle értelmezésű — a fizikai és a társadalmi — energia felszínre hozásának dialektikus feltételrendszerét. A termálvíz új módon való hasznosítása nagyon is igényli a kockázattól sem visszariadó kezdeményező kedvet, a begyepesedett hagyományokkal való szakítást. Ám a forradalmi gyorsasággal korszerűsödő kertészeti kultúra soha nem látott serkentő hatást gyakorolna mezőgazdaságunk technológiai szerkezetének megváltozására. Ez a folyamat, Mocsár szerint, jelentőségében felérne a mezőgazdaság szocialista átszervezésével. Az óvatoskodók — s mindig ők vannak számbeli túlsúlyban ! — számításokkal hozakodnak elő, hangoztatván: többe kerülne a leves, mint a hús. De lássunk egy példázatot itt is, elgondolkodtatót. A hollandok üvegházi kertészkedését nem csekély mértékben az élteti, hogy az amerikai nagyvárosok szupermarkettjei az év legzordabb hónapjaiban innen szállítják a pultokra a friss paradicsomot. Repülőgéppel. „És nem fizetnek rá?” — kérdezi joggal a köznapi laikus ember. Persze, hogy ráfizetnek — magára a paradicsomra. Csakhogy a vásárló, ha egyszer betért az üzletbe, nemcsak paradicsomot vesz ... S így a ráfizetés, a többi áru eladása jóvoltából, bőven megtérül. * Pár évvel ezelőtt e sorok írójának kezébe került egy sokszorosított vadászati árjegyzék. Alkalom volt a tűnődésre: ugyan melyik hazánkfiának volna 150—200 ezer forint kiadni való pénze egy-egy értékesebb trófea hordozójának leterítésére saját kezűleg és egyetlen lövéssel? A kérdés—figyelemmel a hazai átlagos jövedelmi viszonyokra — annyira abszurd, hogy kár is vesztegetni rá a szót. Az igazán mosolyra késztető adat viszont az a háromezer forint volt, amit akkor kell fizetni, ha a vadász elhibázza a lövést. Amikor a golyó csak úgy elfütyül az állat feje fölött.. . Egy átlagosnál jobban dotált értelmiségi havi fizetése . . . Ám ezen sem érdemes meditálni, a mellélövés díját is kemény valutában kell leszurkolni. Nagyvadra lőni — ezt csak kapitalisták engedhetik meg maguknak. Illetve hazánkfiai között azon kevesek, akiket a vadgazdaságok hajlandók megjutalmazni ... Az ilyenfajta ajándékozások mögött természetesen érdekek munkálnak. Könyvében Varga Domokos kísérletet tesz a Nimród-szenvedély szociológiai értelmezésére. Egyetérthetünk vele: a szenvedély összetett fogalom, a nyugati gazdagok esetében jócskán társul hozzá a megszerzett trófea státuszszimbóluma is. Szerepe nagyjából az, mint a szeretőnek vagy a legújabb márkájú sportkocsinak. És nálunk? Érzékenység megsértése nélkül nehéz erről szólni, de iksz plusz egy jel utal arra, hogy a tegnapi jómódúak életvitelének formái mai társadalmunk egyes rétegeiben továbbélnek, úgymond „demokratizálódott” formában, vagyis elterjedésük nem az öröklött rang mentén „szóródik”. Ám a realitás megkívánja, hogy a dolog egy másfajta vetületéről is szóljunk. Arról ugyanis, hogy a vadászat összejövetel, fórum, amely alkalmat nyújt fontos kérdések fehérasztal melletti megvitatására, anélkül, hogy ez a közéleti szerep súlya alatt történnék. A közvetlen emberi kapcsolatok ápolásában a vadászatoknak vitathatatlan szerepük van. * 73
