Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 2. szám - HAZAI TÜKÖR - Lázár István: Jegyzetek a mai filiszterségről

Termelés — de miért?

„Nincsen hát mit tagadniok — mondja (illetve mondani, ha a villám felett állva olvasni, amit írok) a nyugati megfigyelő —, fogyasztói társadalom van, s különösen lesz országukban is. És ez, tucatnyi ország példázza, a filiszterségnek nem békés, és ha jól értem reményeiket, átmeneti térhódítására vezet majd, hanem aggasztó, teljes eluralkodására.”

Igaza volna? Valóban: furcsának tűnik, hogy miközben kapitalista és szocialista országok közgazdászai és államférfiai s mindinkább közvéleménye is a páciens szívhangjaira fülelő orvos aggodalmával vigyázzák a gazdasági növekedés százalékszámait — nyugati országok egyes baloldali teoretikusai és politikusai a termelés, a nemzeti jövedelem növelésének tendenciájával részben szembeállítva a társadalmi hatékonyság problémáit hangsúlyozzák.

A kapitalista állam, persze a neki megfelelő tervezési szisztémák szerint, ma már kiterjedt beavatkozással irányítja a hitel-, a beruházási-, a bér-, az export-import- stb., általában a termelési politikát. S a minél magasabb gazdasági növekedési arány érdekében állandóan mérsékletre inti a különböző „igénylőket”: a bérkövetelő munkásokat is, a kulturális, tudományos és szociális programok szorgalmazóit is. De balról eközben rámutatnak, hogy a magas növekedési ráták nem föltétien eredményezik a társadalmi gondok egyértelmű csökkenését. Franciaországban például a szociális ellátás és az oktatásügy relatív lemaradása volt az egyik ár, amivel a sokáig valóban hízelgőén magas és stabil gazdasági növekedésért fizetni kellett.

De ezt tudva — akkor is, ha mi éppen szociális és művelődési téren nemzeti jövedelmünkhöz mérten elég sokat tettünk —, nem az volna-e a szocializmus építésén munkálkodó társadalmunk igazi feladata, hogy kiszakítva magát a termelési százalékok csalóka köréből, melyek amúgyis már csak az anyagiasságot terjesztő új mechanizmussal növelhetők, saját belső harmóniája fejlesztésére fordítsa fő figyelmét? A közgazdászok, technokraták, menedzserek helyett nem a szociológusokat kellene előtérbe állítanunk?

A szociológus körülbelül ezt nevezi az optimalizálás és a humanizálás dilemmájának. S két kardinális okunk is van arra, hogy, természetesen a humanizálást szem elől sohasem tévesztve, a lehető legnagyobb gazdasági növekedésre törekedjünk.

Az első ok: a szocializmus, majd a kommunizmus — mint azt Marx a német szociáldemokratákkal szemben s Lenin a hadikommunizmust súlyos tévedésnek minősítve hangsúlyozta — nem valósulhat meg csak az elosztás szférájában, kevés termék megfelelő elvek szerinti juttatásában, hanem csakis a legfejlettebb termelés és termelékenység alapján, nagy termékbőség esetén.

A másik ok: a háború még ki nem küszöbölt fenyegetése (sőt a helyi háborúk ténye) és a világ- rendszerek közötti békés gazdasági verseny egyaránt kötelez, hogy a termelés és a termelékenység növelésének százalékaiban, a termékek mennyiségében és minőségében is utolérjük és elhagyjuk a legfejlettebb tőkés államokat.

(Ez azonban hosszú, egész történelmi időszakra kiterjedő feladat. A rugalmasan alkalmazkodóvédekező kapitalizmus és a magunk belső fejlődési problémái egyaránt arra intenek, hogy e versengés közben csak magunknak ártottunk és ártanánk hurrá-optimista prognózisokkal vagy akár a termelés tonnában számolt adatainak túlértékelésével. Ugyanakkor már Lenin utalt arra is, hogy e verseny esetleg úgy is alakulhat: ha valamelyik legfejlettebb tőkés ország is szocialista útra térne, azonnal változna a sorrend a gazdasági fejlettséget illetően.)

Miért fontos ez?

Túl messzire kalandoztam? Nem. A filiszterség kérdésköre ugyanis elválaszthatatlan a társadalom egészének távlati fejlődésétől, perspektíváitól, amiben az egyes ember a maga lehetőségeit, programját tudatosan vagy sodródva megtalálja.

Mint írtam, szerintem ma az igazi gondot nem azok jelentik, akik belsőleg még képtelenek értékesebb távlatot maguk elé tűzni, hanem azok, akik megfelelő légkörben fogékonyak a közösségi célok iránt, s csak jobb híján vesznek bele a filiszterségbe. Ezer és egy példa van rá, hogy ha akár a kis, akár a nagy közösség ésszerű, vonzó, felemelő, gyümölcsöző célokat követ, akkor a közéleti aktivitás mennyire megnő. Mennyire előhívható nemcsak anyagi, hanem erkölcsi ösztönzőkkel is a segítőkészség, a kezdeményezés, a jobbítani akarás, a találékony és önzetlen együttműködés.

Felszabadulásunk óta voltak időszakok, amikor hazánk fejlődését lényegében egyértelműnek láttuk, s nemzeti céljaink könnyen kapcsolhatók voltak az egyes emberek nagy többségének jól felfogott érdekeivel. Máskor viszont, bár a szocialista fejlődés fő célkitűzései elvileg nem változtak, kitérők, akadályok, hibák, túl távolra került irányjelzők nyomán súlyos kérdőjelek rajzolódtak ki. 1945 után az újjáépítés és a kizsákmányolás felszámolása, vagy 1956 után a konszolidáció egyszerű, világos programot jelentett, ha a végrehajtás sokmindenben mérhetetlenül nehéz, áldozatos, bonyolult volt is.

50