Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 2. szám - HAZAI TÜKÖR - Kunszabó Ferenc: Sárpilis, 1970

tel, de ha ők nekiindulnak, tárva-nyitva várják őket a segédmunkási helyek a szívlapáttal, a peiszerrel meg a teherhordó gurtnival. Sőt: — Igaz, hogy gyerekeik tanulhattak az ötvenes években, de azok nagy többsége pedagógus, könyv­táros, népművelő vagy kistisztviselő lett,gyenge keresettel,tíz-tizenöt évig kivárt egy-, másfél szobás lakással, míg a gazdák gyerekei (szegény elnyomottak — mondják róluk) tévészerelők, autószerelők vagy gebinesek, híres jövedelemmel és jóléttel! Ráadásul: — Ma már nem a volt szegények gyerekei, hanem a volt gazdák utódai (gyakran már unokái) kerül­nek könnyebben a felsőbb iskolákba, de még a jobb szakmákra is! Ez a rétegek és csoportok egymáshoz való viszonyának és abszolút lehetőségeinek képlete ma Sár­pilisen, s ha a helybeli példák alacsony száma olykor kevés a bizonyításhoz (kinek a fia jár felsőbb iskolába, például), akkor támpontul ott az egész Sárköz, a maga impozáns precedenstömegével. A fő tendenciákat mindig ki lehet hámozni, s azok nagyon ritkán különböznek az egyes falvakban. Vannak azonban igen lényeges eltérések Pilis és a többi Sárközi községek között: Ezek között az első, hogy míg Öcsény, Decs, Alsónyék és Báta lakossága stagnál vagy alig-alig csök­ken, addig Pilis lélekszáma rohamosan fogy. Még 1950-ben is 939 ember él itt, külterületen-belterületen az 1930-ashoz hasonló arányokkal, s nem üt el lényegesen a családok átlaglétszáma sem. Az 1970-es népszámláláskor viszont az öszlakosság 781, 212 családban, egy család átlaga tehát már csak 3,7—kere­ken 0,8-as csökkenés negyven év alatt! Még jelentősebbek a változások külterület-belterület össze­hasonlításában. Külterületen él még 23 család, 144 fővel, egy család átlaglétszáma tehát 6,3 (0,7-es emelkedés!); míg belterületen lakik 189 család, 637 fő, az átlaglétszám tehát 3,3 (1930-hoz képest éppen 0,7-es csökkenés!). Soha ilyen alacsony! Még az egyke legnagyobb dúlása idején sem, az első világháború előtt és után! Még elgondol koztatóbb a helyzet, ha figyelembevesszük, hogy húsz évvel ezelőtt a cigánylakosság itt alig volt több kéttucatnál, ma pedig a százhoz közelít; s hogy a külterület hetven fős fogyása is belterületen jelentkezik pluszként. így a tulajdonképpeni falu fogyása nem nyolcvan fő, hanem mint­egy 200, 220 — 35 — 40 százalék! Mi ennek az oka? A legkézenfekvőbb, mert a legmegszokottabb válasz itt az egyke. „Hát van még egyke?” csodálkoztak pesti ismerőseim, mikor erre fordult a szó. „Hogyne lenne, kérem, mondta egy társaságunkban levő fiatal sárközi férfi. És most már nem csupán mifelénk van az Ormányságban, hanem az egész országban.” S mikor a csodálkozók erre tiltakoztak, ifjú barátom így folytatta: „Tessék csak, számoljuk össze, hogy akik itt ülünk, egyenként hány gyermekünk van!” Ennyi impertinenciát a társaság már nem bírt el, gyorsan szétoszlott. Magatartásukban benne volt, hogy saját egy vagy egyse gyermeküket nem tartják egykézésnek, azt természetesnek veszik ugyan­úgy, mint az országosan kevés gyereket. Egyke tehát csak ott van, ahol ezzel a hagyományt folytatják. Van ebben valami vészes hasonlóság a régi úri mentalitással. A Tolna megyei alispán annakidején igen harcolt az egyke ellen, de magának is egy volt, s nyilván igen megsértődik, ha ezt valaki a fejére ol­vassa! Akkor hangosan senki sem mérte a felsőbb rétegeket bírálni, fiatal sárközi barátom most el­követte, s e cselekedetével (amellett, hogy pesti ismerőseim faragatlan tuskónak minősítették) világo­san jelezte a két korszak közötti különbséget. Akkor az egyke még csak szigetekben ütötte fel a fejét, s jórészt mentegetni, magyarázni, szégyellni való jelenség volt, részint természetellenessége, részint pedig a fajmagyarkodó propaganda miatt — ma jószerivel az ördög sem agitál az egyke ellen (az utóbbi időben, a kormány igen hasznos anyagi intézkedése előtt és után, már történik valami, de a témát boncolgató személyek igen könnyen meg­kapják a nacionalista jelzőt). Ám Sárpilisen jelenleg nem is nagyon lehetne agitálni, hiszen azt látják, hogy ami eddig dugnivaló volt életükben, az ma szerte Magyarországon gyakorlat lett. „Mért csúfol­tak hát akkor bennünket? Irigyelték, hogy mi már akkor meg mertük tenni, amit ők csak a demok­rácia szabadságában?!”Ami korábban csak úri kiváltság (és néhány református sziget gyakorlata) volt, az mára „közkincs” lett — s ilyenformán, torz módon, szintén demokratikus vívmány: együtt vettük birtokba a többi úri előjoggal... Az úri nők annak idején legtöbbször a fájdalomtól való menekülés, a kényelem, valamint alakjuk féltése miatt ódzkodtak a gyerektől. Ezek a szempontok a mai pilisi fiatalasszonyok között is élnek, és egyre inkább, mégis, a fő ok odább helyezkedik: Az úri életet el­érni (régi fogalommal jelölve a mai pilisi életeszményt) sok gyerekkel nem lehet! S ha már a házat, a berendezést, a motort vagy autót összegürcölték, akkor sem lehet utód, hiszen két-három nyűgös kisgyerek mellett hogyan lehetne Szekszárdra presszóba járni, jugó tengerparton nyaralni, s télen a Tátrába utazni?! Akinek ma két aprós gyereke van, annak anyagi lehetetlenülése már fényes elriasztá­sul szolgál! Világos tehát, hogy a modern (vagy annak képzelt) életeszmény görcsös és mindenáron való akarása a gyermek megölő ellensége — s mint ilyen, édestestvére a régi, vagyonféltésből származó egykének! Azzal a különbséggel, hogy míg régen a pilisi családok kisebb részében volt értelme a szülésgátlásnak, addig ma szinte minden család érdekelt (csak a cigányok esnek ki, és néhány igen magaelhagyó família — ezekben van is gyerek!), mert 32

Next

/
Oldalképek
Tartalom