Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 2. szám - Dénes Zsófia: Találkozásom József Attilával
Hogy magas volt-e és erőteljes? Nem. A középtermetnél is valamivel alacsonyabb volt, vékony és hústalan (a költők közül, akiket ismertem — alkata, nem a feje—, leginkább Rilkéére emlékeztetett), a válla kissé csapott, és az arca jelentékeny. Igen, az arca leköti a figyelmet. Az nem sovány, mégis csontos, a szeme szembenéz, egyenes nézés, érzékeny emberé, ideges emberé, sokféle árnyalatra képes, de sohasem szi- nészkedik. Nem komédiás szeme. József Attila igaz ember. Ha nem volna az, írná-e az ő igaz valójából nőtt, József Attilá-s verseit? Az arca magán hordozza intelligenciáját, és elárul valamit, amit csak így fejezhetnék ki: a jóízlést. Azt, amely a város peremén is, egy mosónőanya egyszobakonyhájában is vele születik az emberrel. Ez a megkülönböztető ízlés vezette vakon a fiút — amikor még csak fiú volt —, hogy a szegénységen, küzdelmen, a számtalan akadályon és kilá- tástalanságon át elérje mai színvonalát. És az írása — a kézírása! S szemem a kézzel írt versre mered (mert az írógépe bizonyára szintén zaciban), milyen tökéletesen kulturált, milyen széparcú írás, milyen önigényes, és mennyi tanulás rejlik mögötte, hogy ezt a művelt betűvetést elérte. Már a harmadik hercegovinát szívjuk el, és odaát, a kiadóhivatalban, még mindig nem intézték el az ő kéziratügyét. Bosszantó. Karinthy Frici várt, nem is olyan régen, ugyanebben a szobában, az expresszelintézésre. Ő akkor fel-alá rohangált a parketten, és azt süvöltötte (halkan!) íróasztalom felé: Vidéki egy kis ország vagytok, édes egy Zsukám. De Attila nyugodtan ül, közönyt mutat, elővesz zsebéből valamiféle folyóiratot, és abban elmerül, én pedig még mindig figyelhetem őt, persze úgy, mintha nem figyelném. Most a kezét kell néznem. A kezét, amely oly jellemző mindenkire. Épp annyit árul el, mint az arc vagy az írás. Nos, Attiláé meglepő. Maga a kézfej széles, rövid és csontos, szinte megkeményedett és kérges, mint a kétkezi munkásé és paraszté. Apai és anyai örökség. De lehet, hogy saját gyermekkora is így formálta meg. Hanem az ujjak — valamennyi ujja, mintha más kézfejhez tartozna. Hosszú, elvékonyodó ujjak, nemesen mintázottak, olyanok, mintha hegyükből valami szikrázna. Delej? Villanyáram? Szellem? Mindenképp arravalók, hogy billentyűkre ereszkedjenek, és az érintésükből zene fakadjon. Zene, mint József Attila nagy versei. És ez — gondoltam akkor, mikor egymással szemben ültünk — bizonyára jellemző is Attilára. Ez a kettősség, amit a kéz ilyenformán fejez ki. Kettősség, vagyis valami a lényegben, ami az egységet megtöri. Igen, valamennyire törés — és úgy is mondhatnám: hasadás. Amikor másfél évvel későbben, azon a bizonyos téli szombat reggelien megpillantottam az újság címoldalát, és a kitágult betűk nagyhirtelen tudtomra adták József Attila szörnyű szárszói halálát... vonat, tehervonat dübörgött fel bennem, azután egy percre minden elmerült. Csak a kezét láttam a síneken, szegény Attila magáról valló kezét. 29
