Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 1. szám - SZEMLE - Sólymos Ida: Kozmikus megbízatás
A gyámügyi főelőadó — Gottfried Benn meghatározásával — kozmikus megbízatássá tágítja hivata-. lát. Az árvának apát, az özvegynek férjet szerez, ingyen ebédet, segélyt utaltat az éhezőnek, gyerekeket kell „ellopnia” karhatalmi segédlettel, hogy állami gondozásba helyezhesse őket. Mozgáskörlete, segítési bázisa korlátozott. Kevés az ápolda, elfekvő kórház, beköltözhető lakás. „Irgalom-üzletében” nagy leleménnyel „boltoskodik”, egész habitusát, a magánemberit is beveti. Mestersége majdnem életveszélyes, testi és lelki épségét veszélyeztető. A nagyvárosi vegetatív lét legalján tengődő erkölcsi hullák, gyilkosok, szexuális aberráltak, gyakorló prostituáltak, iszákosok, nagy- és kiskorú bűnözők, félállati tudatszintű kreatúrák, embertenyészetek bűzében kell közlekednie. Nemcsak erkölcsi, de fizikai bátorságra és erőre is szüksége van. Meddig képes elkülönülni, integritását őrzendő? Meddig van belső érőtartaléka? Hogyan szerzi meg a gyakorlatot a rázúduló szenvedés-özön elviselésére? Ez a könyv egyik ábrázolási szférája, egyben az önnön tartalmainak továbbadására teremtett kifejezési forma. A főhős személytelen, de mégis rendkívül szuggesztív személyiségét mindig szerényebbé és fogékonyabbá gyalulják a tehetetlenség ellen folytatott küzdelmei, beavatkozási sikerei vagy kudarcai. De minden reggel újrakezdi. A panaszosok változnak, a panaszok nem. Befordul ugyanazokba a bormérésekbe, utcákba, csatornaszagú sikátorokba, ahogyan eddig is. Ismeri a jelzőtáblákat, amelyek szabályozzák az egyén kiterjedési lehetőségeit, útjának célját és a megközelítés módozatait; ezek, a kormányzási rendszertől függetlenül, bármely ipari civilizációban tudomásulvételre kényszerítenek. A Bandula-házaspár — néhai számtanácsos és neje — öngyilkos lett, a háborút követő időszakban teljessé váló tájékozódási képtelensége következményeként, itthagyva ötesztendős idióta ivadékukat, életük csődjének e riasztó dokumentumát. Az író végigvezet a Bandula-házaspár tudatszintjének lesüllyedésén, amit a hülye gyerekükkel való szimbiózis indukál. Ezt a folyamatot mint sajátját éli és életi át, egy másik írói dimenzióként. Ezután következik a harmadik ábrázolási szféra, amikor elképzeli és képzelteti, hogy ő maga is kihátrált a rendezett létformából, a civilizált kötelmek biztonságot garantáló övezetéből, odahagyta családját, és végérvényesen oltalmába fogadta a magatudatlan ötéves kreatúrát, önmagát kioltva; az ürülékszagú szobában, a halott szülők sodronyán és maradék lim-lomjai között zabáltatja, vakarja, súrolja a kis emberállatot, kiszakítva és fölmentve magát a civilizált ember életformájából és teherviselése alól. Átlendül a gondolattalan szellemi elnyújtózás és a transzcendens fél-megsemmisülés érzelmi küszöbére, valamifajta okkult közegbe, újraélve a halott apa szenvedés-misztériumát, az állapotot, amelyben a fajfenntartó ösztön is az emlékezet lomtárába szorult; az önmegvalósítás és a helytállás más princípiumai érvényesek. Konrád György műve az emberi magatartások perében nem a pesszimizmust prolongálta, mint egyes recenzensei feltételezik. A pesszimizmus prófétájává kisebb erőfeszítéssel is föltornászhatta volna magát. Elég, ha kollokviálisabban, igénytelenebb stiláris apparátussal közvetíti látomás-értékű tapasztalatait. Az ügyfél „mozgási szabadsága az átlagosnál is kisebb, indulatai szervezetlenek, súrlódnak, olykor karamboloznak. Ilyenkor csődület támad körülötte, s színre lép a hatóság, hogy a forgalom rendjét biztosítsa. Kiskorú gyermekeinek, valamint az államérdek védelmére fölhatalmazva, az a dolgom, hogy összebékítsem körülményeivel, s hivatalból ellenezzem hajlandóságát a szenvedésre. Teszem, amire a törvény és tapogatózó ítéletem följogosít, s megbabonázva nézem, milyen ronccsá, semmivé zúzódik, ahogy a rend lecsap rá.” Konrád hisz a személyiség kikezdhetetlen cselekvésösztönében, nekimegy a reménytelenségnek is, mindvégig láttatva a „szeretet egymás mellé fúrt alagútjait”. Ez a hit nem vallásos, hanem a vitális biztonság jegyeit viseli. A mű nem ad lehetőséget a vegytiszta műfaji besorolásra. Értekező próza és epika, lélektan és szociológia, kortörténet és dokumentum-esszé keveréke; de az elfogultságig elragadtatott olvasó egyetlen hosszú versmondatnak érezheti — a latinitás jegyében. Mértéktartó, de mégis nagyívű pátosza több műfajkategóriába-sorolást megbír. Külföldi megfelelőiről tudunk, de hazánkban utat kapart. Mintha újjá alakította volna tisztánlátás, megközelítésmód és ábrázolási feltételeit is. Az ábrázolás egyúttal értelmezi is a kiválasztott csoportok, ember-anyag és közérzet-lecsapódások társadalmi súlyát — miközben a gyámhivatalnok reflexiói költői megformálást kapnak. Konrád György a vérbeli epikus és tanulmányíró fölkészültségével és áhítatos szigorával tudósít egy mai minőségi szellemi ember világképéről, átlényegülési és önmagára kiszabott morális készenlétéről; aki, mintha újra meg újra elindulna valamiféle belső végtelen felé, s ez lehet önmaga határértéke is, melyet, mint a jó minőségű emberek, messzire kitolt. Tudósít közjogi tudnivalókról, a közigazgatás kevéssé ismert szektorait is bevilágítja, és közvetett, rendszerint utalásos formában, történelmünk utolsó harminc esztendejének néhány elhazudhatatlan tényezőjéről — mindig a konvenciótlanság szintjén. Könyve egy kivételesen nagyfeszültségű költészet erejétől kapja már-már szakrális, és ezáltal progresszív töltését. SÓLYMOS IDA 92
