Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 1. szám - SZEMLE - Tandori Dezső: Ács Károly: Menetrend dícsérete
'Szemle Acs Károly: Menetrend dicsérete Hogy mit tesz magyarországi magyar költőnek lenni s mit „külhoninak": biztosan vannak ennek is csalhatatlan jelei; mégis, efféle szempontok most talán kívül kell, hogy szoruljanak a kritikán, vagy. még inkább: az örvendezésen, amellyel az Újvidéken élő Ács Károly gyűjteményes kötetét fogadjuk Megérte az a konok igyekezet, amellyel — nemcsak „utószavának" vallomása szerint — verseit rostálta; vagy talán nem is így helyes mondani ezt: „verseit”, hanem „mindazt, ami jelzésként fennmaradhat” szűrte-apasztotta, hogy — paradox módon — ne párlat legyen a végeredmény, mert a párlat: bőség, s hogy apadt ne legyen, ami marad, mert az is: luxus; az „egyéb-is-van” bőségét sugallják a párlatok, a világ megkettőzhetőségét, verejtékes- és elitszintjét, az apadtság pedig olyan kivételezett- ség ernyedt örömét, amely ritkán tartozott „végvári repertoárunkba”. S a ritkán és keveset írók „átka”, amelyet ugyanitt, ugyanebben az ellen-utószóban emleget Ács Károly, talán már csak szerényfanyar attitűd, amolyan kívülről költőre-eröszakolt kategória udvarias elfogadása: mert vajon ne vágyna-e a keveset-író író a kevés-írásra, vajon lenne-e különben vizuálisan-szenzualizáltan élményszerű kelléktára „tájának" jelzésére még egy már-már versnyi ellen-utószóban is: ,, . . . sivatagban találom magam; gyér agávék, szúrós, bizalmatlan xerophyták világában; ...remete-növények tüskelevelei, pozsgás bibircsókjai emlékeztetnek csupán egy szerves, összefüggő, ellentéteivel egybefolyt növényi tenyészetre ...” — vajon nem a „kegyelem állapota” az, amely az üdvösség „szűk ösvényén” kényszeríti járni ezt a költőt, távoltartva még a prófétaságtól való futás köpenye-szárnya-lobogtatásától is, minden széles-mutatós gesztustól? Nem mintha a költészet „kérdésessége” lenne Ács Károly kérdése: legalábbis nem elsődlegesen az; a költészet a létezés evidenciájába — ha nem is bőségesen, de — belefér nála, valamennyi rekvizí- tumával egyetemben. Készségesebb alázattal nem viselt még „formát” költő, akinek ez a forma: sarkába „épített” tüske, hogy fájdalmaira ne csak emlékeztesse, de egyáltalán: messzire jutni ne engedje. Ne engedje elszakadni a költészetnek attól a sziklás forrásvidékétől, ahol nincs szükség csodatevésre, az igaz, mert a víz csordogál a kőből, de csak még nagyobb szomjat fakasztva más vizekre, talán nem is kimondottan a költészetére. De: ez már késő. A „Menetrend dicséretéinek költője ilymódon — tragikus alkat. Ezek a tört formák, keményen, pattintásra se mindig hasadó anyagok, éleik-fényeik rendeződnek versformává (s mögötte: verssé) Ács költészetében. Ó maga — furcsa megállapításnak hangzik talán az ilyesmi — mindig ott van, amikor ez megtörténik. Mégsem szükségtelen, talán éppen a „Menetrend dicsérete” szerzőjének jobb jellemzése érdekében, külön is hangsúlyozni azt, ami amúgy is evidensnek hihető, ami — általában — költői sine qua non. Mert földcsuszamlás során, tektonikus mozgások termékeiként jönnek létre az Ács-versek (nézzük csak meg, pl. a tördelés kezdetben disszonánsan-hagyomá- nyos, majd nem-formalista módon „modern", tehát valóban modern megoldásait), s ö maga, az alkotás szubjektuma, nem távozik a helyszínről, holott ha távozna: nem félelmében tenné. Az arányérzék küldené el, ha ezzel meg nem történtté lehetne tenni bármit. De ahogyan a „Menetrend dicsérete” című vers mozdonya is úgy robog át „pontos pontjain”, mindenütt, hogy megteremti az élő hús, csont, velő belezúzását-őrlését a pontos masinériába, ugyanígy tesz a költészet is Ács Károllyal; vagy inkább: ugyanígy tenne. Idomító és vad azonban réges rég összeszoktak már; a létezés börtöneit jelentik egymás számára, és — talán — azt is, hogy: a legrosszabbján már az alapkondíciókkal túljutottak. Nem a forradalmár glosszájára gondolunk itt, ez legfeljebb csak azt bizonyítja, hányféle vetületben ábrázolható, hány szikla-peremen közelíthető meg ugyanaz; hanem azt a —- megintcsak furcsa — állítást szeretnénk megkockáztatni, hogy Ács még abba is beletörődött, hogy valamilyen módon míves legyen, a költészet pedig: hogy a „mívesség” okán ezeket a fájdalmas törésvonalakat, csonka belső felületeket formálja ki belőle-általa valaki. Szonettkoszorútól rondo-formákig, a legválogatottabb gúzsokba kötve történik mindez kettőjükkel: Áccsal és a költészet lehetőségével. És ebből kényszeríti ki a szintézist valami több. Igen, valami több; ami jobb kell, hogy legyen az emberben minden tudatos ellen- és rokonszenvnél, vonzódásnál és viszolygásnál; aminek a kérdésében megkérdezetlenek kell, hogy maradjunk mindörökké; ami túlmutat — és boldogan innen marad — a filozófián; ami — hogy az igazit jelentse újra annyi reklám-valódiság között-—gyakran az ,,anti-”jelzőt ölti fel; valami több munkálja ki a „Menetrend dicséretéinek fájdalmasan tört sorait-hangjait, mint ami végülis „hiú formát” ölt. Talán ez kell, hogy legyen Ács végső megnyugvása: megmarad énjének kibeszélhetetlen része, megmarad, hogy emberi szó legyen belőle, hétköznapi, „privát”, és ezzel megmarad a szikla-közti megújulás örök lehetősége is. TANDORI DEZSŐ 90
