Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 1. szám - JEGYZETEK - Körber Tivadar: Hová lett az ünnep?
jegyzetek Hová lett az Ünnep? Elolvastam Hatvani Dániel Pünkösdi búcsújárás c. szociográfikus írását a Valóság idei 9. számában. Kitűnőnek érzem több okból is. Először mert mai társadalmi életünk peremén olyan jelenséget vesz szemügyre, mely egyediségében, „nem tipikus” voltában is sokatmondó vetülete régmúlt korok szokásai napjainkban való továbbélésének. Nem a munka vagy a hétköznapok oldaláról, hanem kivételes események középpontjából fest Hatvani reális körképet. Másodszor mert rendkívül érzékletes leírásában az olvasó számára szinte tapintható közelségbe hozza élményeit, kiragadva azokat az apró mozzanatokat, amelyek a vizsgált jelenséget teljes bonyolultságában jelenítik meg. Ebből fakad valószínűleg — és ezért érzem elfogadhatónak — stílusának, mondatszerkesztéseinek helyenként a dagályosság határán járó zsúfoltsága. Harmadszor, mert az ábrázolt jelenséghalmazból végülis nem von le közhelyszerű következtetéseket, ezzel lehetővé teszi az olvasónak, hogy tovább gondolkozzék, az élmények felidézésével arra készteti az embert, hogy ne térjen napirendre könnyedén fölöttük. Hatvani munkáját az olyan dokumentumfilm rendezőéhez hasonlítanám, aki látszólag csak bemutat — persze fölényes technikával és képi leleménynyel — mondanivalóját nem deklarálja, de a képek egymásutánját, a „snitt”-eket, a távlatokat mégis nagyon tudatos koncepcióval határozza meg. A cikk novellisztikus háttérrajzzal kezdődik. Ugyanez, a közben szerzett élményekkel gazdagítva egészen más jelentőséggel tér vissza a végén. Utazás, zsúfolt vonat, párbeszéd. Az első várakozást kelt, az utolsó összeges. A nélkül — ismétlem — hogy a tanulságot levonná. Mert a tanulság sokféle lehet. Beállítottság, életkor, világnézet, műveltségi szint szerint más és más. De a tények letagadhatatlanok, az élmények kitörölhetetlenek. A cikk középpontjában a lényeg: maga a búcsú leírása. A keresztény hitet pogány elemekkel vegyítő, másfelől nagyonis profán örömöknek hódoló rikítóan tarka kavargásban mintha Garcia Lorca: Yerma c. drámájának befejező jelenete kelne életre a kiskunsági pusztán, sajátos magyar színekben! A már említett tulajdonságokon kívül az író élesszeműsége lep meg: hogyan tudta egy ember fél nap alatt mindazt a megfigyelést felgyűjteni és elraktározni, amelyből nyilvánvalóan csak a leglényegesebbeket közli, a sűrítés művészi és nem csupán művészi fogásának ősi törvénye szerint. Sok mindent megtudunk, de nem ez a lényeg: az írás végén mindezeknek a negatív lenyomata marad meg bennünk, arra kényszerítve, hogy az űrt, mely a képek után maradt, saját gondolatainkkal, reflexióinkkal töltsük ki. Ismét a film jut eszembe: a jó film megnézése után képzelődni, gondolkozni, beszélgetni kell az embernek az egyszerlátott képekről — nemcsak jó, de igazán nagy film másodszori, harmadszori megtekintése után is. Megvallom, bennem sem megütközést, sem felháborodást, még csak egy legyintő sajnálkozást sem váltott ki mindaz, amit itt megtudtam. Azt hiszem, túl vagyunk már azon, hogy bosszankodó fejcsóválással kellne megállapítanunk: no lám, a huszadik század második felében, alig egy hónappal az ember első holdralépése előtt milyen elmaradottságban élnek még emberek! Hiszen „alig” 8—9 ezer ember ment el a pálosszentkúti búcsúra, az egész társadalomnak kevesebb mint egy ezreléke. És azok is miért? A búcsúnak — érezhetően — csak egyik attrakciója az ájtatosság, a csoda „emléke”, melynek ürügyén ez a tömeg évről évre összejön. A másik oldalon ott van a körhinta, a sör, a bazárok elképzelhető giccsparádéja, a miniszoknyás, Omega-jelvényes fiatal lány, a bokrok mögött heverésző 6* 83
