Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 6. szám - SZEMLE - Pomogáts Béla: Egy műfaj tündöklése és lehetőségei
A tizenhetedik és a tizennyolcadik századból felidézi Bethlen Miklóst, ki „királydrámás” korának légkörét a leghívebben adta vissza, hogy a magyarság „önismeretének” egyik legfontosabb forrásával gazdagítson bennünket. S talán a legmelegebben a „Sziget Erdélyben” című tanulmányában vall Bethlen Katáról, ki az íróban azonnal rokonszenvet ébresztett, hisz Kurátor Zsófi hangját hallja Bethlen Kata torkából. A „Gyász" című regényének drámai változatát érzi ki e múltbeli történetből. S szántónkén az irodalomtörténettől: Pintértől, Szerb Antaltól Bethlen Kata irodalomtörténeti szerepének elismerését. így vall, így vitatkozik egyszerre a prózaíró és az „irodalomtörténész” Németh László. A magyar irodalom lírai és prózai alkotásait mérlegre téve állapítja meg, hogy míg az európai szellemet legkönnyebben a líra vette át Petőfitől Adyig, addig a próza volt a „magyar állandóság”, a prózai művek kötődtek jobban a magyar talajhoz. S ezért méginkább érdekes a költők prózáját figyelni, mert „a próza levetteti a költővel, ami a versdivat igénypóza volt; a költő viszont arra kényszeríti a prózát, hogy nagyvilágot járt igényeihez csinosodjék”. Ilyen nézőpontból elemzi Zrínyi és Faludi Ferenc prózáját. Örök ellenfele — mint drámahősei, küzd vele —: Kazinczy. „Tekintélyes” ifjúnak nevezi, de megjegyzi, hogy eredetit alig írt még ekkor, a fogalmazást azonosította az alkotással. Kazinczy a „jó összeköttetésű úr”, akinek „nyelvújítását” nem sokra becsüli Németh László, hisz „hogy a nyelvújításra nem volt különösen szükség: Faludi minden árnyalatot győző prózája is bizonyítja”. Kecskeméti kötöttségeiről maga Németh László vallott. Közismert, hogy a Tanút a kecskeméti Tóth László nyomatta, s kapcsolatuk barátsággá nemesedett. Ebben a kötetben a kecskeméti Katona József Társaságban elmondott beszéd, „A rejtélyes költő” olvasható, melyben Katonáról ezt írja: „A szívébe merült író elkiáltja művét, s szétnéz, nem szakad-e rá az ég”. S így folytatja: „A füstölgő bánki szenvedély: a jobb magyar mindennapi hangulata”. Két nagy tanulmányt foglal magában „Az én katedrám” című Németh László-kötet: az egyikben Berzsenyiről, a másikban Széchenyiről vall. Az „Esték Sümegen” útijegyzet, az író apacsingben és szvetterben követi Berzsenyi lépteit, érzi a „kisvárosszagot”, s azon gondolkodik: hogy is öregszik meg az ember? „Kiben a véredényeknek kell elmeszedni hozzá, kiben a léleknek” — válaszolja Berzsenyire célozva. Részletesen,‘együttérzőn szól Széchenyiről: „Széchenyi szívós tűz; akárhogy nyomják vissza a körülmények, ő ki tud alóluk s még magasabbra csavarodni”. ír a döblingi időszakról is, mintegy a későbbi Németh László-dráma előtanulmányaként. „Széchenyi őrültsége számára Döbling menhely és pokol volt”. Ezt a drámában bontotta ki nagyszerűen. „A minőség forradalmának” harmadik kötetében olvashattuk „A Nyugat elődeiről” írt híres tanulmányt, melyben Vajda János modern költői nyelvének szerepére, Tolnai Lajos izzó szenvedélyű regényeinek fontosságára hívja fel a figyelmet stb. S világosan megfogalmazza Németh László ez irodalmi periódus lényegét: „A Nyugat korát a Vajda és Ambrus közé eső írói lánc nélkül nem lehet megérteni”. Hadd utaljak befejezésképpen Németh Lászlónak „Az én katedrám” előszavában kifejtett gondolatára: az író úgy érzi, hogy „ha vannak kollégáim ebben a hazában, hát a tanárok, azok közt is elsősorban a magyart tanítók lehetnek”. Németh László, nemzetünk s Európa egy olvasó rétegének nagy- író-nevelője mindig közel érezte magát az iskolához, mindig tanítani akart — mint Hódmezővásárhelyt is tette. — Ehhez csak azt lehetem hozzá: boldog lehet minden tanár s különösen minden magyar szakos tanár, hogy Németh László kollégája lehet. Ezért is figyeljünk az ő „katedrájáról” elhangzó gondolatébresztő szavakra. SZEKÉR ENDRE Egy műfaj tündöklése és lehetőségei Ha van a modern irodalomnak témája és műfaja, amely egyforma népszerűséget ért el a szellemi élet igényes köreiben és a közönség nagy tömegei előtt, a tudományos-fantasztikus irodalom ilyen. Egyetemi professzorok és kisdiákok olvassák, „sci-fi” klubok alakulnak világszerte, könyvsorozatok és folyóiratok publikálják a műfaj termékeit. Maga a sci-fi irodalom nem kíván bemutatást, világszerte divatban van, úgy áramlik az olvasóhoz, mint korábban az életrajzi regény vagy a bűnügyi história. Egyformán kínál kalandot és információt, szórakozást és tanulságot; s arra a kérdésre is választ ígér, hogy milyen lesz a jövő. Mindez azonban még nem lenne irodalom. A kalandok ugyanis gyakran az izgalom mesterembereinek technikáját követik, csakhogy adott esetben nem a Soho vagy a chicagói alvilág a színhely, hanem egy űrhajó fedélzete, esetleg egy távoli égitest. A technikai csodák körmönfont leírása pedig, megvallom, gyakran elálmosít. A jövő technikájáról amúgy sem tudunk sokat, leginkább mégis azt, hogy aligha fogja utánozni a sci-fi dömping regénytechnikusainak ravasz képzeletét. A futurológiának — amint az amerikai Clarke, ennek az újszülött tudománynak az egyik mestere kifejti — van egy alapvető paradoxona: nem fogja megvalósítani azt, amit lehetségesnek tart a jelen fantáziája, ám való95
