Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 6. szám - Kunszabó Ferenc: Örök érkezés

egy probléma felfedezését tolja a beláthatatlan végtelenbe . . . Hogy emlékszem első ilyen útjaimra!

Mikor húsz éves oktondiságomban a vasútállomásról együtt haladtunkban féltem tőlük, s félelememet valami torokgombócos fölénnyé gyúrtam!.. Emlékszem a mosoly nélküli szavakra, a búcsúzás nélküli elköszönésekre, a kényszeredett szívélyességekre és a szívélyes kényszerekre — de emlékszem egyszerű, formálatlan és megtervezetlen találkozásokra, melyek nekem akkor a Nagy Találkozások és a Nagy Megnyilatkozások voltak:

Ezerkilencszázötvenkettő nyarán az akasztói párttitkárral nyúztuk, sütögettük egymást reggeltől estig, a Szabad Nép aznapi vezércikkét szavaltuk, és citátumokat vágtunk egymás fejéhez bizonyos, azóta kuriózummá lett Összes Művekből, s mikor már a visszainduló vonatomhoz baktattunk, félálomban elejtettem egy kimerült mondatot, amire ő hasonló transzban válaszolt — és akkor beszélni kezdtünk anélkül, hogy egymásra pillantottunk volna, ő mondta az ő fájdalmát, én mondtam az én félelmemet....

hosszan-hosszan, végtelen folyamban, s mit sem számított már, hogy a vonatról félig sült lózungok prószáját dobtam még le neki, és ő is hasonlót nyújtogatott válaszul, harsányan kiabálva és fülig mosolyogva az apró állomás halotti csendjében . . .

mit sem számított már ez az utójáték, mert attól a pillanattól fogva pontosan értet- tük-éreztük egymást, s én attól a pillanattól fogva világosan láttam a kor lényegi erényeit és lényegi falsait, s hogy ez a felismerés nem csalóka volt, arra önmagámban legyen tanúság, hogy ma is ugyanúgy látom, s e két időszak minden köztes időpontjában úgy láttam, függetlenül attól, hogy a helyes ismeret mikor párosult helyes cselekedettel —, de ez már erősen más kérdés;

— ezerkilencszázötvennégy nyarán egy konok közép parasztot kutattam Alsószent- iván teljes körzetében, akit ötvenkettőben állítólag fegyverek között kísértek aláírni a belépési nyilatkozatot, alá is írta, aztán ismeretlen helyre távozott, mikor aztán, ötvenhárom nyarán szabad volt kilépni a téeszből, akkor megjelent, s mintha mi sem lenne természetesebb, munkát kért a száz gondban és félelemben fövő vezetőségtől . .. napokig keresgéltem, s mikor már megunta, szembe jött rám a főutcán, felcsattanó jókedvvel köszöntött, egyenesen hazacipelt: megmutatta az első világháborúban megrokkant apja fényképét, a leninfiúként Dunába lőtt nagybátyja hadi kitüntetéseit, a mostohatestvéréről készült fotót, amint Horthy Miklós éppen vitézzé üti, a második gyerek szülésébe belehalt felesége arcmását, majd az őróla készült színes rajzot, amint a Kiev melletti pihenőben rókatánccal mulattatja bajtársait; felmutatta háborús kitüntetéseit, aztán egy fluszpapírra gépelt szöveget, miszerint ő, a nagy-ezüst érmes katona nem kaphat földet, aztán egy másik okmányt, miszerint négy hold apai földjét kilenc holdra egészítik; majd behívta nagyobb fiát, aki éppen érettségire készült a pannonhalmi bencéseknél, s a kisebbiket, aki az eperfáról jött le, és ott titokban Makarenko Új ember kovácsát olvasta —

mindezt igen szívélyesen, szinte túláradó kedvességgel, pillanatnyi szünetet se engedve tette, s csak mikor már látta, hogy jócskán szédelgek, akkor tűnt el arcáról minden mosoly, s olyat ordított rám, hogy a konyhában összekoccantak a poharak: rám ordított, de nem önkívületben, mert minden nyelvbotlás és nyelvtani hiba nélkül pontosan körvonalazta, hogy hova, milyen módon, milyen céllal menjek, de azonnal; én mentem is, örültem, hogy mehettem — csak jóval később értettem meg, hogy színészkedett, amikor ordított, színészkedett, mikor nyájas volt, s talán akkor is* mikor a téeszben munkára jelentkezett, de mikor erőszakkal léptette be magát, akkor is; és ezért sokáig haragudtam rá gondolatban, mígnem arra jutottam, hogy... színészkedett ugyan, de ez a színészkedés is csak színészkedés volt, mert csupán.

4