Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 5. szám - Újváry Lajos: Lakatos Demeterről - Lakatos Demeter: Versek
Lakatos Demeterről Nehéz sorsa nappali tusakodásaimba is belésajogva szólásra kötelez: Moldva szétszóródott csángó szigetei rövidesen a más nyelvűségbe merülnek alá. Költőnk tanúja ennek az elmúlásnak; de egyben népének parázsa is a kihűlés idején. Százával őrzöm verseit, melyekből a csángóság naplója is összeállhatna. Egy-egy képe, kifejezése a gyakorlatlan olvasót zavarba hozhatja, de a megfejtés izgalma igaz örömöt tartogat. írásai többet követelnek a pillanatnyi figyelemnél. Gyökerük a középkorunkat idéző nyelv nedvében él, s küldi jelzéseit a falu társadalmáról, pletykákról, „csalhatatlan” hiedelmekről, ősi babonákról az élni akaró emberiség hitével. Nyelve a magyar nyelv fájának különös hajtása, szavai e fa összetéveszthetetlen virágai, versei jóízű gyümölcsök. Lakatos Demeter a pusztuló nyelvű közösség egyetlen „bennszülött” hiteles krónikása, aki nem múló korok tűnő varázsával ajándékoz meg, s kemencemeleget áraszt a meghökkent olvasóra. Nyelvújítás, idegen szél s dagály nem rakott kétes értékű felszínt a nyelvére. Veszni készülő értékeinket mentsük át népünk emlékezetébe. S ezek között különös kötelességünk a legérdemesebbek megmentése. Kérem az olvasót, tekintse gyógyító víznek Lakatos Demeter nyelvét, költészetét, mely — bár a teljes „irodalmon kívüliség” állapotában született — tiszta forrásból bukkan föl. A csángóság, mely egyedeiben néma volt, balladáiban, meséiben, dalaiban, szőtteseiben, hímzéseiben: magasfokú közösségi műveiben, csalhatatlan esztétikai ízlésről vall. E nagyon mélyről érkező és folytonosan szivárgó esztétikumot természetesen hozza felszínre Lakatos Demeter. Ezeket a sorokat hazai telihold alatt írom, mégis Szabófalva távoli tája s a szőlőlugassal árnyékolt kis ház fénylik fel emlékezetemben, amelyben Demeter barátom lakik, s talán éppen új versekbe menti nyugtalan életét. Újváry Lajos LAKATOS DEMETER ŰSZ A KERTBEN Búszulnak már a virágok Elfonnyadtak a sillányok Kertek sziélén mosztanában Harmat nem hadzs semmit lábon. Mu luzafa a kertben riú Sze künüitül teli a tú Virágok isz sziratudnak Mind az álom údzs elmúlnak. Minden rothod minden szárod Ember múlik el a nyárod A zűsz virágokat kaszál Tiégedet pedig a halál. Meggyiérült a fánd a level Kusa fázik nem mig lehel Zember gondokra mu eszik Met a tiél nem szokat kiészik. Mu búszulnak a virágok Kopacand maradtak zágok Mu nem kaphatom helyemet Elverte harmat fejemet. MAMÁKÁM (ANYÁM) Hetvenöt esztendőt hátán Kacagva Viszi büszkén nem isz hallya Aratva Kapál mind edzs nadzs lyány mezűnd Szaporánd Jú kedv nem háttá el moszt isz Igazánd Napszámval dolgozott szigíny Faluba 24
