Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 5. szám - Raffai Sarolta: Aranygallyacska (novella)

így hát megint kezeit nézegette, az ércsomók egyengetésével próbálkozott, s olyan biztosan érezte növekedni az asszony egyre ijedtebb izgalmát, mintha öntestében gyűlne a félelem. S jól számított.

— Erre nincs mit válaszolnod, ugye? Erre már... — az asszony hangja elfúlt, idő előtt rekesztette kuckóba a rettegés, az eltartottak, megtűrtek, örökre kiszolgáltatottak hirtelen ijedelme.

— 11us az én fajtám — mondta az öregember gondosan adagolt látszatnyugalommal. — Tapintatos. Nem akarja háziasszonyi képességeid újabb és újabb megpróbáltatásoknak alávetni. Amely megpróbáltatások ismét egy évvel rövidítenék a szeretett anya életét.

Az asszony a döbbenettől mozdulatlanul ült, szinte megbénult. A szenvtelen, jéghideg szófolyam pedig csörgedezett tovább, úgy tűnt, végeérhetetlenül.

— Ilusék tehát minden valószínűség szerint ezen a nyáron sem jönnek. Nagy kár tejszín után érdeklődnöd, halat biztosítanod ... egy reménybeli esetlegesség ügyében. Fölösleges. — Szünetet tartott, élvezte a másik tanácstalan riadalmát. — De hogy valami vigaszod maradjon, semmi kifogásom ellene: próbálkozzál az aranygallyacskáddal.

Az asszony papírmaséarca elszürkült.

— Mi ... hogyan?

— Jó anyámtól hallottam még annak idején, amikor te a kicsikéd körül akkora fölhajtást csináltál. Minden családban van egy aranygallyacska — ezt mondta. És, hogy őszinte legyek, nemcsak helytelenítette, amit míveltél, de sajnált is téged. Jóelőre.

— Ő?-Ő.

— Engem.

Az öregember nem válaszolt, húnyt szemmel, merev tartásban ült, mintha soha meg sem szólalt volna, csak a levegő látszott sűrűnek körülötte.

Az asszony kapkodott.

— Hogy én Jolikát.. .Jolikát én ... nem igaz! Soha nem kényeztettem! Én ... mind a kettőt egyformán . .. Mind a kettő az enyém!

A tömény csöndben csak szapora lihegése hallatszott, majd bizonytalanul, silány szócserepekből •— fénymázas szócserepekből — rakott volna valamiféle mellvédet, ő maga is tudta: silány kis mellvédet kiszolgáltatottsága elé.

— Jolika ... engedelmesebb volt... szebb . .. kedvesebb ... Te is tudod!

Az öregember komótosan emelte fel hártyavékony szemhéját.

— Mindegy — mondta elégedetten, szelíden —, mindegy most már.

Üggyel-bajjal szedegette föl a szétszórt újságlapokat, összerakta őket, majd a lassan

leereszkedő sötétség ellenére szemüvege után tapogatózott.

— Hiszen nem látsz — mondta az asszony bátortalanul. — Fölgyújtsam a villanyt?

— Ne. Ne gyújtsd föl.

— Károly. Ha azt gondolod, hogy ... 11us a húga miatt... hogy azért...

— Ezt nem mondtam — nézett rá békülékenyen a férfi.

De az asszony már nem figyelt oda. Töprengett.

— A kicsi meg fél, hogy tőle túl sokat várok, hát inkább nem jön, nem ír ...

— Ne beszéljünk róla — mondta az öregember nagylelkűen, mintegy kegyet osztva.

Az asszony ott álldogált egy ideig a sötétben, nézte a másikat, aki ha szinte már az ő

bosszantására él még, de van, de itt van, vele van legalább . . . , s elérzékenyült.

— Nem megyek át Márikához többé, ha nem akarod — mondta gyámoltalanul.

A másik hallgatott.

— Nem megyek át — ismételte erőlködve, s várt. A csend olyan hosszúra nyúlt, hogy az asszony reménykedni kezdett, suttogott: — Alszol? Károly, elaludtál?

6