Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 4. szám - SZEMLE - Nagy Miklós: A Bánk bán mai szemmel
Szemle if- A Bánk bán mai szemmel Február végén új rendezésben mutatta be a Bánk bánt a Nemzeti Színház, amivel nagyonis sürgető kötelességet teljesített, hiszen Major Tamás sok ellevéleményt fölkeltett 1962-es felújítása nem kerülhetett már át a jubileumi évbe. A legnagyobb magyar tragédia költője ismét itt van közöttünk, művészek, hivatott szakemberek csapata fogott össze, hogy üzenetét a mához megszólaltassa, de vajon kíváncsi-e 1970 magyarja erre az üzenetre? Ha pusztán vezető napilapjaink jól megírt, ám keveset mondó, inkább csak a színészi munkát elemző bírálatait néznők, akár nemmel is felelhetnénk a kérdésre. Szerencsére az előadások látogatottsága mást bizonyít, és más, bizakodóbb következtetést vonhatunk le irodalomtörténetírásunk újabb erőfeszítései nyomán is. Orosz László Katona József-portréja az akadémiai irodalomtörténet 3. kötetében (1965.) meg Sőtér István Bánk világa c. esszéje (Kritika, 1969. 21. sz.) igen lényeges ponton üzennek hadat a múlt század klasszikus és velejében napjainkig élő és elérő Bánk bán-értelmezésének. Újszerű fejtegetéseik elsősorban az V. felvonásra vonatkoznak. Kérdésföltevésük: miért omlik össze a tragédia utolsó szakaszában a nagyúr, aki kezdetben öntudatosan vállalja, a polgárháború elkerülése és Melinda megbosszulása végett egyként jogosnak vallja Gertrudis megölését? Arany s főként Gyulai Pál azzal érveltek, hogy Petur és Biberach nyilatkozatai után Bánk rádöbben tettének jogosulatlanságára, a hivatását, erkölcsi kódexét megcsúfoló vérontásra: „Még a bosszúálló férj és a merész forradalmár szerepéből is kiesett. Csak puszta gyilkos, és semmi egyéb.” (Katona József és Bánk bánja) Ezzel szemben Orosz László így summáz: „Nem bosszúja jogosságába vetett hitének megrendülése, hanem a bosszú ellene forduló következményei miatt omlott össze." „Bánk véres tette visszahatásként az aljas indulatok lavináját indította útjára, Petur is ennek áldozata lett, Melinda is.” Hasonló értelmű, noha némileg leszűkítettebb Sőtér István ítélete: „Melinda holtteste láttán lesz Bánk a Teremtés egyedüli vesztese. Melinda halálával értelmét veszti az igazsága s vett elégtétele is.” Eddig egyet is lehet érteni az új kutatásokkal, Sőtér István további gondolatmenete azonban már vitára késztet. Gondolatébresztő tanulmánya ugyanis továbblép, s levonja a döntő következtetést: nem szabad Katona remekében elsősorban a nemzeti, a közéleti drámát látni, a szerelmi cselekménylánc sokkal lényegesebb benne, mint korábbi értelmezői hitték. S ez nem is véletlen. Katona buzgó híve a felvilágosodásnak, tanítványa a Sturm und Drangnak: mindkét nagy áramlat az érzelmi élet fontosságát hirdeti, az ifjú Goethe és Schiller egyenest leborul az indulataikban felolvadó, megtisztuló héroszok előtt. így hát a tragédia helyét valahol A haramiák, Ármány és szerelem avagy Götz von Berlieh i n g e n égöve alatt kellene keresnünk? Ezt már nem hihetjük el Sőtér Istvánnak. E föltevésnek nemcsak a Bánk bán sokat emlegetett, valóban shakespeare-i jellemrajza, pszichológiája mond ellent, hanem a mód is, ahogy Katona az érzelmi szélsőségeket értékeli. Értékskáláján világosan fölismerhető két egyaránt rossz véglet: egyfelől Biberach fagyossága, „üres szíve”, másrészt Ottó eszeveszett szerelmi sóvárgása és Petur folytonos heveskedése, monomániás idegengyűlölete (Gyulai is pontosan így nevezi). E két pólus között áll a darab első felében az indulatait roppant tusában legyűrő Bánk, s az erélytelenebb, bár érzésben gazdag és bölcs II. Endre. Továbbmenve: ha Katona a szerelmi bonyodalmat grammnyira ugyanoly fontosnak tartotta, mint a közéleti konfliktust, akkor a nádor jelleme hibás, eljárása a II. felvonásban súlyosan következetlen. Gondoljuk meg: a visszaérkező férj saját szemével, fülével győződött meg arról, hogy Ottó mohósága, meg Gertrudis hiú, léha magatartása miatt hitvese tisztasága közvetlen veszélyben forog. Ugyanakkor Peturék összeesküvéséről még puszta értesülése van a bánnak. „Itten Melindám, ottan a hazám — a pártütés kiáltoz. Szerelmem tartóztat” ismeri föl kristálytisztán a dilemmát, aztán elindul a pártosok lecsillapítására, férji kötelességét, féltékenységét egyelőre háttérbe szorítva. Volt olyan esztétánk, s nem is jelentéktelen, aki súlyos írói botlást látott ebben: Bánk elveszti rokonszenvün- ket azáltal, hogy kezdetben inkább lojális udvaronc, mint szerelmes és a sérelmeket átérző hazafi módjára viselkedik. Hevesi Sándor szerint — hisz az ő 1896-ban kiadott tanulmányáról van szó — a nagyúrnak ezután semmi joga sincs a III. felvonásban Melinda vallatására, megvádolására. Hevesi megrovása teljesen jogosult lenne, ha Katona — a Sőtér elemezte módon — lényegében Sturm und Drang színművet tervezett volna, erősen a szerelmétől vezérelt főhőssel. Csakhogy — mint már láttuk — szándéka, vállalt stílusneme nem ez volt: Bánkjában inkább a közéleti felelősség, mint valamely (bármennyire is jogosult), egyéni szenvedély képviselőjét álmodta meg, s ezért annak jellemében nem is okoz törést vagy értékcsökkenést a II. felvonás. Érdemes megvizsgálni azt is, formanyelvét tekintve mennyire fűzik szoros szálak a tragédiát a Sturm und Drang dramaturgiájához? Véleményem szerint ilyesmiről aligha lehet beszélni. Ezt az irányzatot £6
