Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 4. szám - JEGYZETEK - Sütő József: Hőzöngő-e Petur bán?
Hőzöngő-e Petur bán? A Nemzeti Színház Both Béla rendezésében február második felében felújította a Bánk bánt. Nagy érdeklődés előzte meg a korszerűnek ígért felújítást. Az előadás azonban — minden dicséretre méltó törekvése ellenére — nem hozott valami emlékezetesen rendkívülit. A kritikák is meglehetősen megoszlottak. Voltak dicsérők, de voltak rosszallók is. Az idei rendezés fő célját, hogy Bánk bánt megtisztítsa az idők folyamán rárakódott idegen elemtől, s szabadon engedje érvényesülni Katona József eszmei mondanivalóját, csak helyeselni lehet. Kérdéses azonban, hogy a mód, amellyel ezt megpróbálta érvényesíteni, minden tekintetben helyes-e. És főleg helyesek-e azok a kritikai megállapítások, amelyek ezt jóváhagyólag, dicsérve megszülettek? A korszerűsítés egyik módja ugyanis az volt a Magyar Nemzet kritikája szerint, hogy ,,a nyolc év előtti felújításnál még inkább tisztázott Petur-értelmezéssel adott pontosabb iránytűt a dráma igazi eszméjének a befogadása elé”. A Népszabadság színházi beszámolója még világosabban igyekszik a köztudatba vinni az új koncepció helyességét, hangsúlyozva, hogy az előadás a drámát bekapcsolja a politikai mába, ennek korszakos problémái közé, s így nem az idegen elnyomás elleni harc kerül az előadás középpontjába, hanem a reálpolitikus józan mérlegelése. Ennek a létrehozásához azonban Petur szerepvonalának az átértékelésére volt szükség, mert az ö alakja állott mindig a korszerű értelmezések útjába. Le kellett ereszteni Petur figurájáról a „nacionalista gőzt”, s a korszerűen értelmezett játék eredményeként megkaptuk Petur igazi körvonalait. Legnagyobb meglepetésünkre: „egy hőzöngő nemes alakját, olyanét, aki a gyakorlatban nem vállalja szájalásainak következményét, és akit az indulatoskodás elsodor a realitások számbavételéről”. Nem akarunk rendezőink bátor kezdeményezéseivel vitába szállni, sem kritikusaink Bánk bánnal kapcsolatos újszerű meglátásait lekicsinyleni, de úgy érezzük, Peturnak ilyenszerű elképzelésében és felfogásában nincs igazuk. Tény és való, hogy a váradi ispán alakjához, főleg színpadi alakításához, jdők folyamán hozzátapadtak bizonyos hamiskás, görögtüzes hazafiaskodó vonások is, amelyektől meg kell tisztítanunk. Ehhez azonban ne csak maga a rendezői elképzelés vagy kritikusi belelátás legyen az egyetlen támpont. Ezek mögött ott kell állnia a költő elképzelése és szövege aranyfedezetének is. Sajnos, ezt jelen esetben nem találjuk. Hogyan is alakulhatott ki ez a torz Petut-felfogás? Petur hosszú időn át népszerűbb alakja volt a drámának, mint maga Bánk. Érthető, mert ő az idegenekkel szemben való nemzeti ellenállás fő képviselője, a közönség nagy része (különösen a 67 utáni oppozíciós nemzedék) ezt tudta legjobban felfogni. Ennek némileg ellenhatásaként a felszabadulás utáni irodalomtörténet megítéléséiben, amikor a dráma társadalmi vonatkozásai is behatóbb vizsgálat alá kerültek, Petur már sokat veszít fényéből: „Petur bán — Bánk újszerű, teljes hazaszeretetével szemben — a korlátolt nemesi hazafiság képviselője. Katona az ő ajkára adja a nemesi elégedetlenség erőteljes, indulatos szavait. Hazaszeretete mélyen átérzett forró szenvedély, de a népet még nem látja meg. A lázadó nemes típusa, akinek elsősorban a nemesi kiváltságok megcsorbítása fáj” (Magyar irodtört. I. Középiskolai tankönyv, 1953. A ritkítás az enyém.) Vagy: „Petur bán és a békétlenek nem nyomorognak, ők is urak, de felháborodottan veszik tudomásul, hogy a királyné idegen atyafisága egyre nagyobb befolyásra tesz szert az ő rovásukra. Peturéknak semmi közük — sem érdekbeli, sem érzelmi közük — a nyomorgó néppel...” (Hegedűs—Kónya: A magyar dráma útja, 1964. A ritkítás az enyém.) Orosz László már érzi ezt a kelleténél erősebb eltolódást, és bizonyos egyensúlyt igyekszik helyreállítani, midőn Peturról megállapítja: „nemesi sérelmeket hangoztat, de olyanokat, amelyek nemzetiek is” (A magy. írod. törte. 1772-től 1849-ig. Szerk. Pándi P. 1965.) Bizonyára az első két idézetben kifejezett megállapításokon elindulva, azokat eltúlozva csúszhatott át Petur alakja abba a torz képbe, amely a „hőzöngő nemes”-ben nyert kifejezést, leszállítva azt szájasan hősködő magyar Falstaff-szerű figurává. Az igazság azonban az, hogy Peturra nemcsak görögtüzes csillogás, hanem az azt ellensúlyozni akaró, de a kelleténél sötétebbre sikerült színek is rárakódtak (szinte sematikusan is); ha igazi arcát látni akarjuk, ezektől is meg kell szabadítanunk. Gyulai Pál óta közismert negatív vonás Peturon, hogy soviniszta, idegengyűlölő. Ezzel tulajdonképpen maga Bánk vádolja, midőn azt igyekszik bizonyítani a békétlenek előtt, hogy a lázadó ispán „nem gonoszságért gyűlöl, hanem | Azért, mivel más más köntöst visel”. Pedig érdemes megfigyelni, hogy ugyanez a Petur azt is mondja: „Görög, gubás, bojér, olasz, | Német, zsidó, nekem mihelyt fejét | A korona díszesíti, mindegy az, | Mert szent előttem a királyom . . .” Ezt azonban Gertrudisszal szemben nem ismeri el. Midőn Bánk királyi mivoltára hivatkozik, háromszor is hangsúlyozza, azért nem tekinti királyának, mert „rabló”: „. . . ne élne hát vissza azzal (t. i. hogy király) s ne kapna | Vasas marokkal a magyar javak | Közé . . .”, „. . . Az istennek kenetje Endre, nem | Gertrud! ez a rabló az nem lehet . . .”, „. . . ha egyszer ő ! Rabló, királyném is megszűne lenni . . .” Gertrudist és a merániakat tehát éppen gonoszságuk, a magyarok kirablása, elnyomása, semmibevevése miatt 75
