Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 4. szám - Raffai Sarolta: Két vers
RAFFAI SAROLTA TÖRPE LÁBON Kintről, bentről is dönög a muszáj. Apró intelmek vérbő sokadalma körülfoly, befon, púpjára emeltet és akaratlan, halkan rezonál tudatom, szívem, idegrendszerem . .. vagy ösztöneim? Talán az ösztönök. Megbecsülendők a nesztelen sikló magavigyázók rendjei között. Azok a rendek! Nagy múlttal kis jelen útvesztőit mintha csak törpe járná. Nehezen nő az ember óriássá: hétmérföldes csizmácska irgalomból kinek-kinek itt már alig terem, se fán, se réten — semmi hivatalban, hiszem — még ezt is hinni merhetem, bár tenni jogom nincs. Varázshatalmam se volt soha. De dönög a muszáj, s a föld lökései míg megcibálnak, tudom: gyűrött dombokra lép a bátrabb, szétnéz, látni mer, majd megújulni is. Csak dönögjön még az a kényszerűség, dübörögjön, míg mozdulni merek, s máris készülhet újabb tervezet, mely ránk szabott, igy törpe lábon áll: mikor jelezzen újra a muszáj. AKÁR HA HINNÉ EGYMÁST „Elegyülni a halálos veszély.” „Azonosulni kívülről szabad, lélekben.” Mondd csak. Összemartatok, a nagy sodrásban tartom ujjamat, iszapban talpam — ennyi az egész. A hullámhegy-völgy és a kirekesztett akár ha hinné egymást: szembenéz. Akár ha hinné egymást. Nem hiszi. Én csak azt nem, ki sorsát viteti formálni képtelenül. Fíihetem? Jóvá írni ki tudna énnekem
