Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 3. szám - HORIZONT - Pomogáts Béla: Egy kritikai vita tanulságai
Sőni Pál ugyanis elkövette azt a módszertani hibát, hogy könyvét íróportrék sorozatiból építette fel, s csak érintőlegesen foglalkozott az irodalomtörténeti folyamat belső összefüggéseivel, az irányzatok, mozgalmak és nemzedékek problémáival. De még portréinak végösszege sem jelentheti a romániai magyar irodalom teljességét, minthogy számos érdemes, sőt nélkülözhetetlen alkotóval alig vagy egyáltalában nem foglalkozott. Baróti egész listát állít össze a hiányzó (vagy csak éppenhogy megemlített) írókból: Balázs Ferenc, Bárd Oszkár, Benedek Elek, Daday Lóránd, Gulácsy Irén, Hunyady Sándor, Jékely Zoltán, Kahána Mózes, Kádár Imre, Károly Sándor, Kolozsvári Gtandpierre Emil, Koós-Kovács István, Kovács Dezső, Kováts József, Kovács László. Krenner Miklós, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Markovits Rodion, Nagy Dániel, Nyírő József, Olosz Lajos, Reményik Sándor, Szántó György, Szenczei László, Wass Albert (közülük többen romániai indulás után Magyarországra kerültek, a magyar irodalmi élet részesei lettek). De hiányzik a próza- és esszéíró Méliusz, Szabédi és Szemlér, a publicista Franyó vagy Szentirmai portréja is. A kézikönyv legnagyobb hiányossága mégis az, hogy nem ismerkedünk meg a romániai magyar irodalom „tablójával”. Erre utal Baróti kritikája, s ezt kéri számon két további kritikus is: Jordáky Lajos (Hogy a jegyzetből könyv legyen. Utunk 1969. 50. szám) és Varró János (Irodalomtörténet és önismeret. Útunk 1970. I. szám). Jordáky elsősorban a kép irodalomszociológiai szegényességét bírálja. „Nem szociologizálásra gondolok — írja — Nem az irodalmi művekbe való belemagyarázásra s benne nem levő dolgok beleértelmezésére. Irodalomtörténetről beszélünk, s abban szintetizálva nemcsak művek vannak, hanem a művek mögött a kor is. A kor szellemi törekvéseit s mindazt, amit az kifejez, tükröznie kell az irodalomtörténetének, vagyis egyidőben s egyforma súllyal kell az esztétika és szociológia módszerére támaszkodnia. Ebből nyilván az következik, hogy irodalmunk félszázados története nem nélkülözheti a történeti előzmények ismeretét, a mindenkori adott történeti helyzet áttekintését, a társadalmat, amelyben él, növekedik és dolgozik az író, az érdekkörök — pártok, csoportok, egyházak, szervezetek, klubok és páholyok — befolyásolási lehetőségét, a világnézeti és kultúrhatárokat. De nem nélkülözheti azoknak a sajátosságoknak ismeretét és megismerését sem, amelyeket a nemzetiségi életforma jelentett a fejlődés különböző stádiumaiban, a kötődést saját valóságán kívül az egész magyar szellemi élethez, kapcsolatait a román irodalomhoz és tájékozódását a világirodalom különböző irányzatai felé.” Varró János majdnem hasonlóan nyilatkozik: ő is a történeti vonatkozások megrajzolását kéri számon a kézikönyvön. Mint mondja: „Sőni könyvében a valóságkép hiányában a tükörkép is darabokra töredezik, s e darabok sokszor torzítva tükrözik a megfelelő valóságrészt.” Ennek ellenére mindhárom kritikus — Baróti, Jordáky és Varró — jól látja Sőni Pál könyvének úttörő jelentőségét és érdemét. S azt is tudják, hogy a kép töredezettségéről nagyrészt az előtanulmányok hiánya, a kutatások alkalmi volta tehet. Baróti az igazsághoz híven foglalja össze A romániai magyar irodalom történetének értékeit: „Igaz, első kísérlet a félévszázados romániai magyar irodalom történetének megírására, de olyan első kísérlet, melynek jelentősége vitathatatlan.” — Persze, az első kísérletet továbbiaknak kell majd követniük. A Sőni könyvét körülvevő kritikai vita már eddig is megfogalmazott néhány alapvető módszertani tanulságot és körülírta a jövendő kutatás feladatait. (Csak enumeráció- szerűen soroljunk fel néhányat ezek közül: meg kell vizsgálni a romániai magyar irodalom előzményeinek és keletkezésének történetét, az 1931—32-es korszakforduló jelentőségét, eszmetörténeti módszerekkel kell megvilágítani a transzilvánizmus gondolatkörét, a liberális, radikális és szocialista ideológiai áramlatok szerepét, le kell írni a két háború közötti korszak eszmei irányzatait, irodalompolitikai mozgalmait stb.) A vita legfontosabb tanulsága azonban a romániai magyar irodalom első nagy korszakának (1918— 1944) belső tagolását érinti. A korszakolás minden irodalomtörténeti munka alapvető feladatai közé tartozik. Nemrégiben a huszadik századi magyar irodalom korszakolása kérdésében is élénk viták zajlottak. A periodizáció alapvető problémáját az jelenti, hogy irodalomtörténetírásunk általában nem az irodalom belső fejlődése alapján határolja el az egyes szakaszokat, hanem egyszerűen kölcsönveszi a történettudomány periodizációs eredményeit. A két rendszer viszont nem feltétlenül azonos. Vita bontakozott ki például az 1919-es korszakhatár irodalomtudományi használhatóságáról. A kutatók egy része szerint ugyanis 1919 történeti, de nem irodalomtörténeti határ. Az irodalomtörténeti folyamat részben 191 5— I 9 16-ban változik: az avantgárd izmus magyar iskolájának fellépésével és a Nyugat nagy íróinak szemlélet-, illetve stílusváltásával; részben pedig 1920—1921-ben: a második költői nemzedék tárgyias törekvéseinek feltűnésével. A történeti-politikai és az irodalomtörténeti periodizációt tehát — bizonyos mértékig— egymástól el kell különíteni. 6* 83
