Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 1. szám - Buda Ferenc: Hó és csönd (vers) - Polner Zoltán: Énekelsz a szélbe (vers)
liuda Cf ertne HÓ ÉS CSÖND ítélete alatt leragadtak a tanyák. Füstölnek, élnek. Mind rokon — rokonok rokontalan. Szárkúpok, szikár akác-sorok között keréknyom, keskeny csapás vezet. Hám reccsen, szántalp törik, fölér a hó a ló hasáig, térdig, hasig, szívig fölér. Nem szól a csengő — nincs, harang se szól; fekszik a torony a ködben hanyatt. Mész omlik, vertfal reped, a jégcsap- szakállas nádtető homlokig ereszkedik. Emberek, vénemberek élnek füstölnek, lélegzenek, megetetik kisjézus barmait, bort isznak, befűtenek, egymást ölik. Keresztek öreg vállakon, falakon, bekormolt szűzmáriák. Mind rokon. Hó és csönd ítélete alatt leragadt tanyák. r()olner űZL<án 22 ÉNEKELSZ A SZÉLBE Tűz-sörényű kövek rozmaring tornyába: ideszakadtál te idegen vidékről. Mész eszi a csontod, tulipán siratja sorsomért aggódó Kőműves Kelemenné. Vérgyöngyös öleddel elkeverem lázam, megkötöm az arcom könnyű mosolyoddal. Ejtelek teherbe örömre, bánatra és őrizlek halálig hites szerelemmel. Énekelsz a szélbe: szivedben a tenger. Csókjaimtól tested lassan kivirágzik. Zöldparázs halmokon állunk mindörökre hajnal-koronásan, gyönyörű ifjúsággal. Lefoszlik gond, álom nehéz homlokunkról, hátunk mögött utak, esztendők ragyognak s minden gyehenna nyár égető bilincsünk egymásért jajongó fájdalmas ölelésben.
