Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 3. szám - Parancs János: Mindig újra (vers)
Ki a jó sáfár! Kinek van ünnep! De Rimbaud szól csak: Rabszolgavásár . . . Részegen capiat, delirium dália-illata jelzi az ösvényt, húzza mint ebként bakancsát a tébolyult. Csámpázik az éj dzsungelében, Rimbaud már messze danol, szíve ráng a mindenségben, mint dróton a békacomb. Villámlik, zuhog, dörög. Fejemlehajtva utánaszédülök halálos gazba. PARANCS JÁNOS MINDIG ÚJRA Mindig újra föltápászkodnak a roncsok alól, a gödrök nyirkos mélye, a fémek és savak csapkodó ostora, elektromos ütése, nem rémíti őket a kor fanatizmusa, tűzbe mártják nyurga testüket, szárnyra kapnak a tollászkodó borzas időben, himbálja őket a szél, forognak a nyálkás űrben dideregve, merre tovább? és hogyan? és mi végre? vijjogva keringenek a dörgő egek alatt, tanácstalanul összeverődnek, lengenek, nekivágnak újra az irdatlan éjnek, a dárdák zúgó zápora, az inkvizíció időtlen szigora és a látszólagos rend, tizedeli őket a szorongás és a hiú remény, a gőg, alig marad közülük végül valaki, aki ki tudja mondani, hogy nincs remény, és mégis érdemes, és folytatni lehet iszonyú kínok és gyötrelmek közt botladozva, mert nem lehet a poshadt közönyben, a megcsontosodott törvények járma alatt élni és embernek megmaradni, naponta újra a jó és rossz között, cikáznak az örvénylő levegőben, gyilkos villámok közt bolyonganak, elzuhannak, elmerülnek és újra visszatérnek. 10
