Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 3. szám - Matos Lajos: Az aréna (filmnovella)
MATOS LAJOS Az aréna A fal fényesen szemcsés felületű, kékesen csillogó. Néhány pillanatig lassú mozgással, közelről látszik, majd hirtelen eltávolodik és a Szakállas arca oldalról szinte belerohan a képbe. Vésett, barázdált arc. A szakáll dús, bozontos; fedi az áll vonalát és körülveszi a szájat, de a többi rész simára borotvált. Zömök, izmos test; erős, szőrös mellkas. A Szakállas csak ágyékkötőt visel, de sejthető, hogy ez valamilyen nagyobb ruhadarab maradványa. Bőre nem izzadt, nem csillog, hanem száraz, mintha beszórták volna homokkal. Gyors lépésekkel megy előre, aztán visszafordul. — Mióta vagyunk itt? — kérdezi. — Nem tudom — feleli a Szőke. Lassan tűnik elő, ahogy követjük a kissé lefelé néző Szakállas tekintetét. A Szőke a földön ül. Szikár férfi. Vékony, halvány szakállat visel. Testét rongyos, inghez hasonló fehér gyolcs és szakadozott, shortra emlékeztető, sötétebb színű rövidnadrág fedi. Kezében szigony formájú kétágú villa van, azzal rajzol a homokba. — Mit csinálsz? — kérdezi a Szakállas. — Rajzolok. — Azt hittem, hogy a vonalakkal jelzed az időt. — Ebben a barlangban azt sem tudom, mi van: nappal-e, vagy éjszaka. Te tudod? A Szakállas nem felel, hanem újra elindul. A falnál megáll, tapogató mozdulattal rést keres a kövek között. A hatalmas tömbök vékony vonalban illeszkednek egymáshoz. A Szakállas keze idegesen csúszik végig a köveket határoló keskeny résen. Ujjai megtorpannak; izgatottan lehajol és hosszúnyelű lándzsát vesz fel a földről. A lándzsa hegyét a résbe ékeli, de az minduntalan kicsúszik. Fúró módjára pörgetve próbálja a nyílást kitágítani, aztán hátralép és a lándzsát teljes erejével a falba vágja. A széles lándzsavas szikrát hányva visszapattan és pörögve lehull. A Szakállas dühösen belerúg a nyélbe, mely végigszánkázik a homokon és a Szőke lábánál áll meg, összerontva a porba rajzolt, repülő madárra emlékeztető vonalakat. A Szőke felnéz. — Mi bajod? — kérdezi. A Szakállas lassan közeledik a falhoz. — Ki kell jutnunk innen, mert megőrülünk! Mindenhol csak kövek, falak meg ez a süket csönd! — Végy példát a Dagadtról. Ő soha sem ideges — mondja a Szőke. A Dagadt a sötétből lép elő. Szélesvállú, testes férfi, minden fölösleges súly nélkül. A másik kettőhöz hasonlóan ő is mezítláb van, nesztelenül mozog a puha homokon. Rajta is csupán egy rövidnadrágra emlékeztető ruhadarab lóg. A Szőke megjegyzésére nem válaszol, csak a száját húzza el. A földről gerelyhez vagy feszítővashoz hasonló rudat emel fel, oldalra megy és a hegyes szerszámot beleállítja a homokba, majd ismét eltűnik a homályban. A Szakállas öklével a falhoz támaszkodik. — Ilyen rohadt falat még nem láttam! A réseknél először mintha engedne, de aztán meg se lehet mozdítani. Csak egyetlen követ tudnék kiemelni! — És akkor kiszabadulnánk? — Nem, de legalább valami történne! — Várni kell — mondja a Szőke. — Meddig? Várunk, várunk, néha valahol kinyílik egy ajtó, de csak bolyongunk az 3
