Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 1. szám - Raffai Sarolta: A kitagadott (novella)
ríla(lai Sár ólt a A kitagadott A sor lassan fogyatkozott, szemmel szinte láthatatlanul, de a szédült, egymással is bizalmatlan emberkék tétova kapkodással kutatták önnön zsebeiket mindig új és új helyet remélve biztonságosabbnak egy-egy értéktárgyuk számára. Az utolsó óra, nyaklánc, gyűrű így vándorolt táskába, majd mellényzsebbe, nyakkendő bogába, nadrágtartóra fityegőnek, hogy minden rejtekhelynél végül is folyton ésszerűbbnek tűnjék az előző. A lábak pedig csoszogtak tovább, csigalassúsággal, voltaképpen céltalanul, minthogy semmiféle célt nem ismertek. A testek minden idegszála az ujjak fürgeségét szolgálta, az ujjak hámrétege fedte föl az üregeket és lehetőségeket a szövet, gyolcs, selyem és bőrnemű síkjaiban, gyűrődéseiben — és nem az értelem. Heller Béla ugyanúgy vánszorgott előre, akár a többiek, de ő semmit nem akart elrejteni. Legbelül nagy-nagy békességet érzett: feleségét, lányát, szüleit jó helyen tudta, valahol, valamelyik munkatáborban — oda már bomba aligha jut, míg itt a nagyvárosnak szinte kétnaponta válnak újabb utcái romhalmazzá, emberek ezrei pusztulnak. Saját személye alig érdekelte, mitől rettegett volna tehát? Minden értékét aktatáskájában tartotta, külön tokban szerszámait. Órás és ékszerész volt, a finom műszereket Svájcból hozatta ... mikor is? Valaha. Talán húsz esztendeje, ha jól utánaszámol, vagy ha az időnek van még jelentősége egyáltalán. — Csak nem csüggedni, biztatta önmagát, a szerszámokat senkitől nem vehetik el, jó munkára mindig szükség van, mindenfajta rendszerben, a legjelesebb uralkodók is értékelték a pontos és mesteri munkát. . . más pedig mi kell egyéb, most, amikor tudja, hogy a kislány és az asz- szony ... no meg az öregek valamennyien biztonságban vannak már. A sorban előtte haladó sorstársakat figyelte, a hátakat, vállakat, sapkákat, meghajtott fejeket, nyakszirteket. Oldalt, a szabad, s erre tévedő járókelők pillantásait gondosan kerülte. Nem haragudott senkire, de ösztönei figyelmeztették: az egy másik világ, láthatatlan korlátok ugyan a választóvonalak, de ez a lényegen semmit nem változtat. Nem bizony. Előfordulhat, hogy a választóvonalak valamikori, jövendőbeni eltűnése szintén nem sokat változtat majd a lényegen. Az igazi korlátokat önmagában viseli az ember, a megalázó bélyeg sem a ruhaszöveten hagy örökös nyomot.... A másik oldalra engedettek sohasem ihatják a borzalmak kútjának egyazon vizét vele, Heller Bélával ... de egyetlen itt, s most csoszogóval sem, akik holtfáradtan, ugyanebben a sorban menetelnek, maguk sem sejtik miért, azt sem, hová. Amikor ő is az egyenruhások elé jutott végre, szolgálatkészen nyújtotta táskáját. A pödörbajszos máris intett, hogy mehet, méghozzá balra, a két ággá szakadó sor elevenebb felével. — Tiszt úr kérem, — hebegett —, én mindent leadtam ... — és bár egyként érezte magán a hatalmasok és kiszolgáltatottak csodálkozó tekintetét, neki bátorodott. — Igen, kérem. Semmit nem dugtam el. De a szerszámaimat... a szerszámaimat nagyon szeretném visszakapni. A pödörbajszú Hatalom nevetett. — A szerszámaidat. Heilert nem zavarta, hogy tegezik. — Igenis, tisztelettel — mondta. — Visszakapni. — Igenis. — Őda-vissza, mi? Oda-vissza? 2 Forrós 17
