Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 2. szám - EMLÉKEZÉS - Az első találkozás - Gál Farkas: Fehér arcú katonák
végigfolyt a mezőkön, az épületek tetején, az árkokban és a tavalyi kukoricaszár gúlái közt. Megérkeztek — mondta Odonits Pista. Mindenki magába merült, és igyekezett a jövő titkaiba látni. KÁLDI JÁNOS FEHÉR ARCÚ KATONÁK Október hetedike volt 1944-ben. A háború már átviharzott a kisváros fölött, s az utcákat eldobált vaskeresztek, összetört kocsik, szétroncsolt, vagy csak otthagyott ágyúk, kilőtt tankok, döglött lovak, kerékpárok, gázálarcok, katonasapkák, derékszíjak borították. A nagy sárgaréz ágyúgolyó-hüvelyek, mint óriási arany-gyíkok szikráztak a gyönyörű őszi napsütésben. Érett gyümölcsök kóborló illata, a halni készülő eper és akácfalombok kesernyés lehellete kavargóit a levegőben. Csend volt. Olyan mély csend, hogy az előző napi események fájdalmasan friss élményével a lelkűnkben félve ballagtunk az utcán, ki a város szélére, a kültelki iskolához, ahol takarításért kegyelemből laktunk, de ahonnan előző nap, az első lövések félelmetes hangjára pánikszerűen menekültünk. Most ide, az iskolához mentünk vissza tíz egynéhány éves nővéreimmel, hat éves öcsémmel, és anyámmal. Apám még előző este, amikor „bejöttek az oroszok”, jelentkezett náluk, hiszen tökéletesen beszélte a nyelvet. Ő valahol a városháza környékén, a parancsnokságon lehetett. De tudtuk, hogy nincs bántódása, jó helyen van. — Menjünk az iskolába, hátha találunk valamit! — mondta anyám, és mi szótlanul indultunk utána. Itt, a tanteremben, ahol nemrégen még a betűvetést, a számokat, az olvasást tanultam kis társaimmal, itt találkoztam az első orosz katonákkal, Sebesültek voltak, akik várták a vöröskeresztes, terepszínű autót, hogy kórházba, segélyhelyre vigye őket. Amikor benyitottunk, tizenöt-húsz katonát láttunk a padlóra terített szalmán fejükön, karjukon, lábukon, mellükön fehér kötéssel, a kötésen átszivárgó« vérrel. Az ajtónyitásra felriadt egy katona, a sarokban feküdt és elordította magát: — Fasisztü! S már fölkapta a géppisztolyt és vaktában, lázzal és fájdalommal küzdve egy sorozatot dörgetett végig a termen. A vele szemben levő falról, két ablak közül parányi darabokban, vakolattal és mészporral „füstölve” hullt le az aranybetűs tábla: „Teben- ned bíztunk eleitől fogva . ..” A lövésre a többi sebesült is felriadt. Egy alacsony, szőke, fiatal katona, akinek a karja volt felkötve, utánunk jött a folyosóra, ahol mi a fehér fal mellé húzódva, ugyancsak falfehér arccal lapultunk a sarokban. Anyám maga köré gyűjtött bennünket, és román-orosz szavakkal megmagyarázta a szőke katonának, hogy nem vagyunk ellenség, itt laktunk, s azért jöttünk vissza, hogy segítsünk nekik. A felkötött karú gyerekember aztán elmondta a sebesülteknek, hogy miről van szó. Lázban égő szemek fordultak felénk, fehér arcok a fehér teremben, fehér kötések, fehér napfény, fehér kezek, fehér szalma, fehér ablakok, fehér katonaruhák, fehér turbán a sarokban fekvő, hosszú fekete katona fején, s a kötésen mint a rubin, tűzvörös vérfolt, mankók, hordágyak, edények, barna kenyér, csizmaszag, az előbbi lövés puskaporszaga. Én álltam az ajtóban, és nem láttam mást, csak fehér embereket, fehér falakat, fehér kötéseket, fehér fegyvereket. Kint, a valamikori tanítólakásban már anyám főzte a teát, melegítette a vizet, nővéreim egy láda gyümölcsízt találtak, és egyforma szelet kenyerekre kenték, az összedőlt lakásunk maradványai alól csészéket kapartunk ki. Öcsém az udvaron ült a kertbe vezető út melletti nagy diófa árnyékában, és egy német gázálarcot próbálgatott a fejére. 45
