Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 2. szám - EMLÉKEZÉS - Kunszabó Ferenc: Hontalan honosok

nyugalom. De mi nem tudtunk nyugodni olyan nagyon, mint a bajai meg a pesti urak! Minket úgy elnyomtak a reakcióban, hogy nekünk nem lehetett tovább nyugságunk!

Jött a földosztás: hát mi majd kiosztjuk! Meg is tettük, kérem. Megállapítottuk, hogy kinek jár, kinek nem, és hogy ki köteles leadni a vagyonát; akinek ellenállási érdeme volt annak nem öt, hanem tíz hold volt az alap — igazságosan ... Akadt reklamáló is, persze. De nekünk ilyenkor a legelső kérdésünk az volt: mit tettél te a demokráciáért, hogy ilyen nagy szád van?! .. Mindjárt lejjebb adták, tessék elhinni.

De mi mindenben elől jártunk! Tüntetni kellett? Felvonultunk! Földet vissza nem adunk? Bementünk Bajára, olyan erőt mutattunk, hogy a reakciósok az egérlyukba bújtak!.. Haj, azok voltak a szép idők ... aztán megbomlott a mi egységünk: már a negyvenötös választások előtt vagyon szerint kezdtek csoportosulni az emberek. Még bunyevác nagygazdák is kezdtek menni a kisgazdákhoz .. . Később pedig jöttek ezek a szentesi kubikosok. Hogy azoknak mekkora szájuk volt! Azt mondták, ne nagyon kérkedjünk mi a kommunis- taságunkkal, mert ők már akkor is azok voltak, mikor mi még a hírét sem hallottuk! Nem tudom, mi igaz belőle, mi nem, de negyvenhatban majdnem két pártalapszervezet létesült itt a faluban: egy a szentesieké, egy pedig a bunyevácoké. Csakhogy nem engedte a megye ... így lett vége a mi szép egységünknek, az ütőerőnknek!...

Mészáros István, Felsőszentiván:

— Aki bírja, marja — így ment ez itt!.. így megy ez, mióta a világ világ!.. Lehoztak bennünket a Kisalföldről, ötven kilós csomaggal — de a mienk harminc sem volt például, mert mikor a házból pakoltunk kifelé, egyszercsak azt mondja a cseh katona, hogy na, jól van, üti ez már a mázsát is! aztán a határon kiderült, hogy csak huszonnyolc, de akkor már mit tehettünk? — lehoztak bennünket, megmutattak egy házat, és élj, bolond, ahogyan tudsz!

De mire mi ideértünk, addigra már mindent széthordták, kérem, még a cserepet meg az ablaktokot is szedték a sváb házakról!.. Azt mondom én a kormánybiztosnak: tessék mondani, lesz ebből ország? Az igaz, hogy ezt kérdeztem, mert nagyon el voltam keseredve, legszívesebben elemésztettem volna magam, a családommal együtt.. . Azt feleli nekem erre a kormánybiztos: amíg bátyám ilyet kérdezget, ahelyett, hogy dolgozna, építene, addig nem lesz ország, de ha nem kérdezget, hanem töri magát, akkor lesz ország! .. így rámpirított, kérem, és én sohasem felejtem el a szavát.

Nem is kérdeztem én azóta senkitől ilyesmit — meg semmit.

Negyvenhétben, mikor idetelepítettek bennünket, volt egy rossz házam, ahogy már említettem, meg volt tizenegy hold földem, de semmi jószág, semmi felszerelés hozzá. Beálltam egy itteni gazdához cselédnek, és munkám fejében kaptam igát, kaptam szerszámot és a feleségem, meg a két gyerekem dolgozta a tizenegy holdat. Segített az állam is, nem mondom, de hát persze mindent nem adhatott, neki is kevés volt, ezért kellett nekem magamon úgy segítenem, hogy elmentem a más lábakapcájának! ... De elmúlt ez is: negyvenkilencben már magam urának mondhattam magam — addig, ameddig. Mert aztán megirigyelték a jó sorsunkat, adót adó után vetettek a nyakunkba: húzzad, bolond!

Hát én húztam, kérem! Pedig jöttek hozzám agitátorok, mondták, nem kellene ezt csinálni, Mészáros gazda, álljon be a csoportba .. . Hát álljon be a fekete fene! Hogy én megint más kezelába legyek?! Még ha nem próbáltam volna két évig, még akkor talán ráadtam volna a fejem ... de ezt fennszóval nem mondtam az agitátoroknak, mert akkor reggelig tömték volna a fejemet — nagyon tudtak azok beszélni —, csak magamban gondoltam.

S még azt is gondoltam, hogy ha mind az egész falu egyfajta lenne, hát talán még akkor is jobban menne ez a téeszcsé-dolog — de így? Mert,kérem, szinte minden házban másfajta nép lakott: itt egy székely, ott egy csángó, amott egy bunyevác, tovább egy délről menekült magyar, meg aztán sváb, tiszántúli, borsodi, bajai — s mi, kisalföldiek, de mi is, ahány annyiféle! a mi falunkból például csak tizennégy család keveredett ide . .. Hát hogy tudná ennyiféle nép megérteni egymást csoportban?... Hiszen ha négyen emelnek egy gerendát, mind a négynek egyformán kell gondolkoznia és akarnia, különben az egyik beleszakad, a másik meg csak az ujjahegyét piszkolja be! .. . így gondolkoztam, kérem, és nem léptem be a csoportba — húztam, ameddig tudtam . . .

Kovács Péter, Bácsalmás:

— Nekem, kérem, már a nagyapám dédapjának a szépapja is itt lakott, ezen a vidéken, már akkor, mikor még Bácsalmás nem is volt Bácsalmás, hanem csak Óalmás létezett. Hogy volt-e földünk valaha, vagy sem, azt már nem tudnám megmondani, csak annyit tudok, hogy már a nagyapám is semmitlen napszámosemberként kereste a kenyerét és nevelt föl hat gyereket — hat fiút. A hazának, ahogy mondani szokás, mert három meghalt az első világháborúban a frontokon, egy pedig lába nélkül került haza.

Hát az én apám pontosan az volt, aki iába nélkül került haza, és a háború után Nagya3 Forrás 33