Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 2. szám - EMLÉKEZÉS - Kunszabó Ferenc: Hontalan honosok
Még megkérdeztem, hogy a ház gazdái hogy s mint? Mondották, kimenekültek, így jobbnak látták... akkor bementünk, s találtunk bútorokat, donyhákat, s mindent! A kamrában liszt, bab, kukorica, a padláson szalonna oldalastul, meg sonka, meg hús, füstülve, úgy hogy éhséget sem kellett immáron szenvednünk! Akkor mondtam a legnagyobb fiamnak,zárja be az ajtót, senkit be ne erejszen, mü pedig térdre ereszkedtünk itt, a konyha közepén, s úgy adtunk hálát az Úrnak! így történt, kérem. A többi nem számos. Kaptam földet, keveset; dolgoztunk, gyermekeinknek parancsoltunk, magunkat meghúztuk. így telt e! az életünk, s immár semmit sem kívánunk, csak munkát, békességet, kicsi nyugalmat. ..................................................... Bácsalmás: — Ötvenhét februárjában jöttem haza. Hegyeshalomnál a tiszt csak nézett rám, és nézte a papíromat is, amit a párizsi magyar követségen kaptam, aztán megkérdezte: biztos, hogy maguk haza akarnak jönni? .. Mondom, hogyne lenne biztos, uram, mikor itt állok feleségestül, gyerekestől!.. Adtam a felháborodottat, pedighát magam is legalább úgy meg voltam lepődve saját tettemen, mint ő. És mikor Pesten átszálltunk a kiskunhalasi vonalra, igencsak gondolkoztam: jó-jó, követségi ígéret ide, ígéret oda, hátha egyszer mégiscsak elkapják a frakkomat!.. Nem kapták el, pedighát... Illetve: aki igazán ismerte a múltamat, annak tudnia kellett, igazában hogyan is volt: Gazdánál szolgáltam, jómódú sváb gazdánál. Őseink valamikor egyformán kaptak Mária Teréziától, de aztán a mi vagyonunk elúszott, az övék meg felszaporodott. Na mindegy, ilyen az élet — dolgoztam, engedelmeskedtem, mert enni kell. Harminchat elején azt mondja nekem Jozef bácsi: Te fiú, itt van ez a bund, a bácskai németek Bundja, hát igen jó lenne, ha belépnél, mert mégiscsak, németek lennénk, meg sokmindent lehet ott tanulni, látni, és az érdekeinket is megvédik . .. Menjél csak el, itt van a tagdíj, meg egy kis költőpénz, hogy venni tudj egy pohár sört, és igyál ma este az egészségemre! Elmentem, mert sokat hallottam már róluk, és kiváncsi voltam. Előadást hallottam fajtánk tisztaságáról, az őshazáról, és egyéb ilyenekről, ami mind nagyon tetszett nekem akkoriban, és minden szót hittem is, mint a szentírást! Hogyne, mikor olyan finom pesti és bécsi emberek tanítottak bennünket! Meg nagynémet is, Berlinből, Münchenből, a Führer személyes munkatársai!.. Kérem, addig énrám a világon senkinek nem volt szüksége úgy istenigazában: apám, anyám örültek, mikor el tudtak adni a háztól kiscselédnek, hogy ne egyem otthon a kenyeret, a gazdámnak a munkámra volt szüksége, az erőmre, és nem énrám, a kislány pedig, akinek udvaroltam, kijelentette, hogy neki olyan legény kell, akinek portája van, lova, földje. Szóval senkinek se kellettem, és akkor egy gyűlésen a vezető kijelenti, hogy akik ott ülünk a teremben, mindenkire szüksége van a Führernek, s az ő szavaival a Vezér és Kancellár szól hozzánk!.. S valóban, visszaemlékszem, egyszer még üzenetet is intézett hozzánk Hitler, egyenesen mihozzánk, bácskai svábokhoz!.. A felolvasás után oda is mentem az asztalhoz, és megkérdeztem, hogy ugyan énrám is szüksége van a Führernek? A vezető nagyot csapott a vállamra: hát mit gondolsz, hogyne lenne! Minden igaz németre személy szerint szüksége van, hogy az Európai Életteret kialakítsa!.. Igen, igen, mondtam én, de hát nekem semmi vagyonom, én csak olyan szegény igaz német vagyok, és hát ez se baj a Führernek? Hogy lenne már, válaszolták, tulajdonképpen ilyen legények kellenek a kancellárnak, mert ezekkel tud rendet csinálni a világban; és nem kell aggódnom, mert a győzelem után nem leszek én többé szegény német, hanem ugyanolyan gazda, mint bárki fajtiszta germán a világon!.. Kérem, nekem nagyon tetszettek az ilyenek ... Harmincnyolcban egyenruhát kaptunk, bajtársi találkozókra meneteltünk, és hangunktól harsogott az utca... Csináltunk grimbuszokat is, nem mondom, hogy nem, mert csináltunk. De én nem szerettem csinálni, mert hecc közben mindig arra gondoltam, hogy ezekkel a magyar meg szerb legényekkel én egy iskolába jártam, együtt gyerekeskedtem, és holnap, ha találkozunk, hogyan nézek a szemükbe... De azért mentem a többiekkel, mert nem akartam, hogy gyávának tartsanak, és azt se akartam, hogy a Führer esetleg ne számítson énrám, ne tekintsen igazi, fajtiszta németnek ... Aztán negyvenkettőben felszólítottak, hogy jelentkezzek az SS-be. Franciaországba vittek, rendfenntartónak. Negyvenháromban ott már igen meleg napokat éltünk át. Még csodálkoztam is magamban, de hangosan kimondani nem mertem, hogy ezek az alsóbbrendű franciák hogy mernek szembeszegülni velünk?!.. De hiába, szembeszegültek, és én negyvennégy elején meg is sebesültem úgy, hogy le kellett szereljenek. Nem bántam. Gondoltam, tettem én már annyit Európa új rendjéért, hogy a végső győzelem után a Führer ne feledkezzen meg rólam ... Visszamentem dolgozni a gazdámhoz. Nem lett volna 31
