Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 2. szám - EMLÉKEZÉS - A. J. Kovtun-Sztankevics: Útban Kecskemét felé

A gépkocsi megállt a kiskapunál. Fiatalember és egy kislány jött elénk. Értetlenül nézték a katonaruhás vendégeket. Hamarosan negyven év körüli asszony jött ki a tanyából. Mindjárt megismertem régi barátunkat, bár nagyon megváltozott. Akkor, azon az emlékezetes háborús éjszakán Ilonka megijedt a katonáktól, felkapta gyermekeit és bevette magát a szoba sarkába velük. Galina, tolmácsunk, beszélgetni kezdett vele, valaki a tisztek közül csokoládét vett elő zsebéből, és elosztotta a gyerekek között. Mi kimentünk az udvarra, hogy ne zavarjuk a beszélgetést, de Galina nemsokára behívott bennünket, a „diplomáciai viszony” megteremtődött. A gazda- asszony begyújtott, a gyerekek élvezettel majszolták a csokoládét.

Ilonka elmesélte, hogy a férje a fronton van, levelet régen nem kapott tőle, azt sem tudja, él-e? Nehéz sora van, egyedül a két gyerekkel, a kis földdel, a nagy adókkal. Nemsokára itt a tél, vajon megérik-e a tavaszt? Az asszony szemeiből elkeseredés sugárzott.

Nagyon megváltozott azóta. Mozgásából, tekintetéből magabiztosság áradt.

— László, Marika! — hívta Ilonka gyermekeit. — Gyertek gyorsan, ez az a tábornok, aki nálunk volt. Ő adott pénzt akkor, hogy kifizethessük az adósságainkat.

Ahogy István ezt lefordította, eszembe jutott, mikor elhagytuk a tanyát, összeszedtünk minden pénzt, ami a zsebeinkben volt — valami kétszáz pengő gyűlt össze —, és ott hagytuk az asztalon.

— Hol a férje? — kérdeztem Ilonkát.

Könnyek csillantak szemeiben. Nem jött haza. Egyedül kellett felnevelnie a gyerekeit.

— Köszönöm, most már jól élünk. A gyerekek tanulnak, én a szövetkezetben dolgozom.

Ilonka behívott bennünket a házba, ebédre marasztalt.

*

Csongrád felől futár érkezett. Jelentette, hogy Grecsanij hadosztálya nem tudott átkelni a Tiszán, bal oldali szomszédunk megállt Szeged alatt, egyedül mi törtünk be az ellenség hátába. A bekerítés veszélye forog fenn. Úgy döntöttünk, hogy vissza vonulunk Csongrád felé, és megerősítjük hídfőállásainkat.

Megsemmisítettük a zsákmányolt repülőgépeket és visszavonultunk. Másnap egész nap dúltak a harcok. A németek minden erejüket bevetették, hogy a vízbe fojtsanak bennünket. Nem rajtuk múlott, hogy nem sikerült.

Beszélgetésünket a gazdaasszony szakította félbe, ebédhez hívott. Hamarosan tovább folyt a szó a gyerekekről, arról, hogy nyitva előttük az élet, a tanulás, a munka. Nem dörögnek felettük sortüzek. És ez bizony nagy boldogság.

Melegen elbúcsúztunk Ilonkától, gyermekeitől, tovább indultunk. Előttünk már látszott a kecskeméti nagytemplom tornya.

... Sok év telt el. Behegedtek a háború sebei. Elsimult, újra terem a bombáktól szaggatott föld. De élnek még az emlékek az átélt nagy szenvedésekről és a nép nagy hőstetteiről.

Fordította: PAP GÉZA

29