Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 2. szám - Raffai Sarolta: Tenyészet (novella)
Qafifai (Saraita Tenyészet Az Intézet bár álomszerű, valóságos, vasbeton lényegével is légies, színei a realitás fölhígított, szinte árnyékká szűrt visszaverődésének tűnnek. Éppen ezért a cipőkopogás itt egyértelműen durvaság, az ajtócsukódás harsány hangja szentségtörés, ezért visel mindenki gumi, vagy posztótalpú papucsot a varázslatos falakon belül. Cili, az eleven, cigányképű kis fruska materialista világnézete ellenére isten különös kegyelmével magyarázhatta csupán, hogy puszta érettségijével ötödik emberkeként az Intézetbe került. A küszöb átlépésének csodája immár két hét óta minden áldott reggelen szinte révületbe ejtette. A hétköznapian egyszerű munkanapló kockás lapjai leheletfinom, cizellált rácsozattá bűvölődnek, az akváriumok nyálkától homályos, áttetsző falai láttán a máriaüveg nevét ízlelgeti a jámbor, s parány voltában is oly megdicsőültté szédülő ember, még ha máriaüyeggel történetesen soha nem is találkozott — mert mit tesz az, istenem! A hangulat, a megfoghatatlan, kedélyünkön, magatartásunkban lecsapódó, fölemelő, vagy silányító hangulat a lényeg, így leszen valósággá, amit valóságnak hinni, elfogadni merészelhetünk — és maradéktalanul! Igen, szinte maradéktalanul. Cili az ebicethal-tenyészet előtt ült, sírna, kislányos arcán révület és ámulat, amint az ingertáp legyezője a hínáros víz tetején szétterült, előbb még egyre nagyobb és nagyobb felszínt hódítva meg, majd növekvő önsúlya következtében a „tengerfenék” régiói felé tartva parányonként, tört szemcsékben táncolni, küszködni, alámerülni kényszerült, lassan azzá válva, amivé rendeltetett... A fruska sóhajtott, óráját figyelte, a táp-elmerülési manővert az idő és mennyiség egyenes arányában jegyez- getve érezte, hogy munkája hasznos, fontos, nélkülözhetetlen, és bár a lefelé-törekvés szabályait kutatja, attól még magasröptű és fönséges. Az ajtó csaknem tökéletes zajtalansággal nyílott-csukódott mintegy szellemkezektől érintetten, Cili inkább csak a közeledő, majd távolodó, s az igazagtói iroda ajtaja mögött eltűnő test fludiumát, semmint a mozgást kísérő neszezést érzékelte, a vastag üveglapon megfigyelhette a tartás nemességét, a fejforma nagyrahívatottságról tanúskodó körvonalait, a homlok térbeszökő merészségét... A következő pillanatban már ijedten követte az ingertáp további tevékenységét újra, mely a Tenyészet salakjává lenni érdemesül, emberi valószínűség-számítás szerint még mielőtt a nap lenyugodnék. A megfigyelés horderejét azonban semmiféle számítgatás nem pótolhatja, a másirányú érdeklődés kitérői megbocsáthatatlanok, súlyos hibaként esnek és nagyot nyomnak a latban, mely tudvalévőén a legfontosabb mérőeszköz, ha a kereskedelemben nem is használatos immár. Mindezek a fontolgatások természetesen mit sem változtattak a tényen, tudniillik az igazgató ily szokatlan időben történő megjelenésén, sőt, ha egészen pontosak akarunk lenni; és Cili az akart lenni: az igazgató szokatlan jelenlétén az Intézetben. Az igazgató ugyanis tudományos munkán dolgozott, komoly tudományos munkán, otthon, az elmélyülésre alkalmas vékony oszlopok csarnokában ... Valóban, szentelt oszlopokról beszélni még a fludium-hatás következtében sem lehet, miután új és modern kislakásról van szó — nagyon helytelen bár — nagyon, nagyon helytelen ... Ez ugyan magánvélemény, a fruska magánvéleménye, de egy igazi, masszív oszlopos csarnok mondjuk az időszámításunk előtti időkből ... vagy esetleg egy valódi középkori kúria... nos, igen. Egy valódi középkori kúria még ahogy-úgy megtenné. Mert van-e szentebb a világon, azaz tiszteletre méltóbb, mint a tudományos munka? 14
