Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 2. szám - Gál Farkas: Az idők vastag dere (vers)
AZ IDŐK VASTAG DERE Megérnek lassan a gyümölcsök és földre huppannak a szesztüzű nyárban perzselődnek a füvek, virágok a fák levelei s egymásra borulnak majd az őszi halálos dulakodásban. Kimarja az ég k ri stál ysze rkezet ű, b ú zavi rág- ké k tiszta szemét is a rozsda befalazza illatozó ablakait a nyár lecsorog a dombokról október arany-könnye s a csönd, mint bálnák testében a szigony rezegve megáll. De most még pihegnek a porlepte akácok a dülőutak mentén habos lovak után kotyog a szénásszekér gumi és olajszagú búzaföldeken kombájnokat libegtet a délibáb a lebukó nap frissen sült kenyér. Fáradtan megyek haza a mezőkről különös hangokkal, muzsikával ballag utánam az este sarokba teszem a kapát, de nyelének síma vonala sokáig lüktet a tenyeremben. Úgy mint azoknak, akik autót, mozdonyt vezetnek s égbe fúródnak egy rántásával a botkormánynak kezük visszaemlékszik még: éppen ilyen fogása volt a gereblye nyelének, a vasvillának. De azokra már az idők vastag dere rakódik a pókhálós csendben vakrozsdát lehel vasukra az elmúlás üres istállókban, homályos szegletekben.
