Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 4. szám - JEGYZETEK - Mester László: Kirakat - vagy az új magyar dráma támogatása?
Kirakat — vagy az új magyar dráma támogatása? Előrebocsátom, hogy a címben feltett kérdés nem akar sanda gyanúsítás lenni. Nem a Kecskeméti Katona József Színház vezetőinek szándékát, hanem az eredményt vonom kétségbe. A kecskeméti színház hosszú évek óta tiszteletet érdemlő erőfeszítéseket tesz és nem csekély áldozatokat vállal azért, hogy színpadra segítse az új magyar drámákat. Csak az utóbbi tíz esztendő alatt több mint 30 ősbemutatót tartottak Kecskeméten. Ezek közül mintegy tíz külföldi volt (az esetek nagyobbik felében szovjet drámák, illetve a többi szocialista országban született művek első hazai előadása). Az ősbemutatók több mint kétharmada azonban magyar zenés vagy prózai mű. Becsületére váljon a színháznak, hogy a prózai művek vannak többségben. A magyar drámairodalom jelenére és jövőjére sorsdöntő jellentőségű ez a támogatás. Felesleges bizonygatni, hogy mennyire fontos az írók számára az ilyen biztatás. Kevés dráma születne, ha csak a pesti színházak előtt állhatnának sorba a szerzők. S itt nem is elsősorban a honoráriumról, az anyagiakról van szó, hanem sokkal inkább arról, hogy a dráma igazában csakis a színpadon kelhet életre. Hiába adják ki esetleg könyvalakban. Hogy valóban dráma-e, jó mű-e, csak a színpadon dől el, amikor megelevenedik. S tapasztalni, okulni, fejlődni is csak az eleven előadás nyomán tud az író. Drámairodalmunk viszonylag szegényes voltának, elmaradottságának egyik legsúlyosabb oka éppen az, hogy nálunk másfél évszázadig a színházak repertoárjában aránylag szűk hely jutott a hazai termésnek. A népszínmű egykori virágzása és később az operett fénykora viszont annak tulajdonítható, hogy a színházak mindkettőt szívesen fogadták. Az utóbbi években a helyzet országszerte örvendetesen változott. A kecskeméti színház pedig az elsők között kezdte támogatni az új magyar drámát és azóta is következetesen kitart e törekvése mellett. Felismerték, hogy ez az a terület, ahol valóban alkotó munkát végezhet egy vidéki színház is. Új művet megformálni, életre kelteni nagyszerű feladat. Lázbahoz mindenkit, akinek bármi csekély része lehet benne. De nemcsak ezért érdemes a színháznak törődnie vele. Vidéki színházaink egyik legsúlyosabb hibája, hogy nincs önálló arculatuk. Egy-egy produkciójuk kelthet ugyan országos feltűnést is, de egész éves műsoruk hasonlít a többiéhez és a darabválasztásban ősidők óta változatlanul ugyanazok az elvek uralkodnak mindenütt. Ám ha törődnek az új magyar drámával, lassan kialakulhat a színházak körül egy szerzői gárda. Sajátos célkitűzésekkel, témakörrel és művészi módszerekkel, idővel talán újszerű törekvésekkel is. így azután mód nyílna arra is, ami minden ambiciózus rendezőnek és törekvő színházművésznek álma: alkotó munkakapcsolatot, gyümölcsöző együttműködést kiépíteni a darab születésétől fogva az író és a színház között. Ez — talán — a jövő. Egyelőre még csak a kezdetnél tartunk, de a kezdet jó, mert helyes a szándék: támogatni az új magyar drámát. Még akkor is jó a célkitűzés, ha gyakran éri kritika a színházat: sok a gyenge darab az újak között; nem válogatnak eléggé, csak hogy meglegyen évente a „norma”: kirakatpolitikát folytatnak—az operett hozza a kasszasikert, az új magyar dráma meg az elismerést, „felülről”. Valójában ez nem igaz. De igazság azért mégis van a panaszokban. Az utóbbi években bemutatott darabok közül — nem számítva Tamási Áron, Remenyik Zsigmond, Móricz Zsigmond és Pap Károly irodalomtörténeti jelentőségű műveit — csak egy aratott őszinte sikert: Raffai Sarolta Egyszál magam című drámája. Holott több jó magyar dráma született az utóbbi években, s a közönség ezeket is szívesen megnézné. Kapásból Gyurkó László Szerelmem, Elektráját említhetném itt, s néhány történelmi drámát is, amiben különben sem túlságosan gazdag még irodalmunk. Ma sajnos többnyire az a helyzet, hogy a sikerült alkotások eltűnnek egy bemutató után csakúgy, mint a gyengék. A mások sikereit nem szívesen veszik át a színházak. Pedig az új magyar dráma támogatása azt is jelentené, hogy a jó művek szárnyra kapjanak és hódítsák meg az egész országot. Ez legalább annyira fontos, mint az, hogy minél több új művet mutassunk be. Érdemes elgondolkodni rajta, hogy ha Gyurkó drámája, vagy Örkény Tóték-ja, vagy Szakonyi Ördöghegy-e valahol nyugaton tűnik fel, a színházaink kapkodnának érte, s bosszankodnának, hogy szűk a devizakeret. De szerencsétlenségünkre magyar írók művei, s talán sohasem juthat hozzájuk a vidéki közönség. MESTER LÁSZLÓ 6* 83
