Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 1. szám - ÉLŐ MÚLT - Simonka György: Tornyai Jánosról
volt az ő társa, jámbor kis paraszti modell „föstögető pajtás” és konyhai mindentudó, — de átesett szegény János egy szélütésen is, ami bal lábát, kezét és szemét egész életére hibássá tette, s hangulati bélyegét is rányomta sok-sok napjára. Ilyenkor szótlanul ültünk műtermében, vagy néhány kor- bácsütésszerű mondattal keserűen csapott a társadalmi és gazdasági rendszerre, ilyenekkel vagadal- kozott: — A magyar polgári társadalom a kiegyezés korától eltelt félévszázad alatt is képtelen volt megtanulni az országvezetést, semmibe vette a népművelést, és soha nem emelkedett a gazdasági és politikai önzetlenség földszintje fölé! . . . Ezek a politikai hangok Párizsban fogantak, festővé is ott érett Tornyai, de itthon aztán nem francia, hanem magyar művészetet, teremtett ellentétben több, akkor népszerű franciás piktortársával. Művészete Osváth Béla szerint „a szenvedély és a becsületesség tisztítótüzében kovácsolódott az Alföld és a magyarság, az ember és a dolgozó nép életének, döntő, nagy kérdéseinek, a lét és a nemlét ábrázolására, kifejezésére alkalmas pikturává” — hogy elsőnek hirdethesse műveivel a kort feszítő lényeges tendenciákat. Magam is benne voltam abban az Irodalmi és Művészeti Társaságban, amelyet 1910-ben Tornyaiék alapítottak ott, szülővárosunkban, a „melegtalajú” Vásárhelyen — s megindítottuk A Jövendő c. harcos hetilapunkat. A társaság és a szerkesztőség kétkamarás szive Gonda József és Tornyai volt. Ők kíméletlenül kemény szociális haladást hirdettek, követeltek, jósoltak. Egy vezetőségi estünkre lejött Pestről Garbai Sándor is. Nagyszerű okfejtésével, gyakorlott dialektikájával egészen meghódított bennünket a gyakorlati szocializmus eszméinek. Nekem különleges öröm és boldogság volt Tornyaival együtt „lendűlni”. S az ő bíztatására egyszerre Párizsba készülődtem . . . Rossz lenne szerénytelennek tűnnöm, meg kell hát jegyeznem, hogy az itt következő néhány sort csak azért közlöm, hogy ezzel is jellemezzem Tornyait, mint barátot és kedveshangú írót. A Jőve n d ő -ben megjelent rólam ez a kis írása: „Jó Simonka György barátunk, a hegedős, szükség törvényt bont, az újvárosi kubikgödrököt nézi a Ganges partjainak, s onnan halássza ki, holdfény és békakuruttyolás andalító harmóniája mellett, az ő mélabús, mély szomorúsággal teli verseit, s mellékesen készül Párizsba. De mivelhogy az a rongyos pár garas mindig hiányzik, térképen teszi meg azt az útat tudja isten már hányadszor, kipirosplájbászolván a nevezetesebb stációkat, a svájci vadregényes vízeséseket, s egypár költői tájékot. Jó gyerek az öreg, teli honfiúi bánattal és így kánikula idején silány vásárhelyi sörrel, de telidesteli lelkesedéssel is. Ha olvasom verseit, eszembe jut boldog halottasgyerek korunk. Ugy-e, Gyurka, akkor 3—4 krajcárért kiig visítottad a halottat, visszafelé pedig temetés után hazafel ballagtodban a Dilinka-temető valami akácos mélyéből leírhatatlan szomorú zokogás hallatszott ki, valami egészen magáramaradt, gyámoltalan özvegyasszony búgott ott, mint vadgalamb, siratva elveszett párját... Ez a nagy komoly szomorúság alapnak bizonyosan jó alap egy fiatal poétának . . .” , .. Anyám igen szépen kézimunkázott. Hímzett virágcsokrait sokan szerették és keresték a városban. |ános persze gyakran volt nálunk, s ő is elnézte sokszor sokáig, hogyan dolgozott anyám a hímzőrámára feszített anyagon. Verset is írtam a kézimunkákról, a versben ilyen sorokat: Ó, jó anyám, hogy fájt az minekünk, ha jött a rendelő, s elvitte munkád, tudtuk:nobár nem mutatjuk s nevetünk, de fél éjszakát ébren búsulunk át... A megverselt, feltűnően szép hímzettcsokor Tornyainak is nagyon megtetszett, s hogy a szegénység szép bánatát könnyebbnek érezzük, hozta ecsetjét, festékeit — és a valósághoz ragaszkodó művészi mását festette meg a kézimunkának, anyám boldog örömére s az én meleg meghatottságomra. Kedves bonhomiával mondta: — Nahát! így guba is lössz, a mű is mögmarad! . . . Ilyen szívet hordott ő a kissé hidegleheletű látszat alatt. Szerette a szépséget és az igazságot — s minthogy ezek oly ritkán jelentkeztek hibátlanul, sokszor oly szomorúan reklamálta őket szóval és ecsettel, terveivel és álmaival . . . A hivatalos, vagy hivatásos kritikát nem szerette, nem is igen adott rá semmit, de művészekkel szeretett vitatkozni képzőművészeti problémákról. „Hadd gyuljanak ki a kölcsönös kritika egymásba világító lámpái” — írta nekem egyik levelében, s így folytatta: — „De minden kritikai érvelésnél nagyobb érték a művész életében az önkritika .Aki ebből nem vizsgázik magas fokon, az nem mondhat elismerésre méltó kritikát másról. Egymás érdemleges megbecsülése nélkül megbecsültetést joggal senki sem várhat. ..” Jelenlétemben, fülem hallatára volt egyszer Tornyainak és Rudnaynak éles és bizalmas baráti és művészi összecsapása egymással a festői kifejezésmódok értékéről. Tornyai egyebek között, jól emlékszem, így kiabált Rudnayra: — Úgy fecsegsz a vásznon, mint Krúdy Gyula az írásaiban. Hát ő 53
