Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 1. szám - SZEMLE - Szabó János: Uitz hazatérése
származott, Temesváron esztergályos segédlevelet szerzett parasztfiú, aki ahelyett, hogy elszédülne a megtiszteltetéstől, amiért az akadémizmusba merevedett Képzőművészeti Főiskola növendéke lehet, olyan hevességgel robbantja ki új-akarását, hogy lázadás miatt kizárják az intézetből. A nagy várakozások korszaka ez a világháború küszöbén. Egyedül Ady képes feltérképezni a bomló kor hullafoltjait, de részletekben mindenki a sohasem-volt utakat keresi, minden művész, aki nem azonosítja a dölyfö- sen terpeszkedő hivatalos igények kiszolgálásával az igazmondásra rendeltetett művészet fogalmát. Uitz még vár. Akárcsak az ifjan halálra kárhozott Nemes Lampérth. Uitz sem csatlakozik semmiféle csoportosuláshoz, a Nyolcak sok szemmel nyugatra néző, ízig-vérig haladó, de ekkor még csak a formai bilincseket tördelő, eklektikus szövetségéhez sem. Világos, hogy mesterséget tanulni csak határainkon kívül lehet. Az is, hogy Uitz nem a már régen tiszteletre méltóan nevetséges Münchent választja. De miért nem Párizst, a művészetek szabad köztársaságát, ekkor már Apollinaire, Picasso, Matisse, Modigliani városát? Azért — és ez egész pályáján végigkíséri —, mert számára mindig az erkölcsi szigorúságnak, tisztaságnak és a mesterségbeli kiérleltségnek van fölénye a formai megújulások bravúros villogásával szemben. Nem dicséri ez eredetiségét, kezdeményezőkedvét, de józanul mérlegelő tisztességét nagyon. Michelangelótól tanul hát tartást az erkölcshöz, technikát a monumentalitáshoz, és mire visszaér Magyarországra, a kirobbant háború iránt érzett gyűlölete automatikusan eljuttatja ahhoz a magatartásformához, amelyhez ezután már mindvégig hű marad: a közösségi cselekvéshez. Magyar Aktivisták: Kassák megszállottan racionalista tábora, amely progresszív hajtóerővel töltötte fel a futurizmus öncélú vagy Marinettiék esetében visszaütő cselekvéskultuszát! Tett és Ma: a sokáig visszafojtott megújulás tűzzel és salakkal teljes kitörései! Uitz benne él a birodalmak, hadseregek, konvekciók ellen zúduló rohamban. Megmerül a kubizmus, expresszionizmus, konstruktivizmus áradatában, de reneszánsz indíttatású egyensúlytisztelete folyton arra készteti, hogy szintézissé tompítsa a hatások mámorát. (Egy ilyen megnyugvás-állomás 1916-ban, a San Francisco-i nemzetközi kiállítás aranyérme után a kecskeméti Művésztelep.) Hova vezethetett volna útja ezekután máshova, mint a Tanácsköztársaság Művészeti Direktóriumába, a proletár fiatalság képzőművészeti iskolájának élére, a csak plakátban nagyot alkotó — mert idő sem volt máshoz — magyar kommün-művészethez? Börtön, emigráció, ahogy azt már a magyar forradalmár sors huszadik századi kánonja megszabja, agitatív és publicisztikai harcok a monarchia tegnapi fővárosából bizonytalan menedékhellyé vedlett Bécsben. Egy feledhetetlen intermezzo: a Komintern III. moszkvai kongresszusa, ahol Leninről és a nemzetközi kommunista mozgalom számos vezéréről portrék százait rajzolja remekbe, és ahol Kun Béla és Varga Jenő ajánlásával veszik fel a pártba, hogy aztán Bécsbe visszatérve rézbe karcolja az egész életművéből kiemelkedő sorozatot, a ludditákat. General Ludd! Micsoda történelmi éleslátás kellett ahhoz, hogy a bukott forradalom romjain a gépromboló angol takácsok fejvesztett, keserű igazságát idézze föl! És milyen jelképszerű, hogy Uitz legnagyobb műve csak metszetlapokig jutott el, holott minden vonalrezdülése elárulja, hogy monumentális freskó alakjában teljesedett volna igazán elsöprő erejűvé! Később aztán eljutott a freskóhoz, a monumentális méretekhez is, Hogy három évet álnéven bujdosott — bujdosott? lázított! — Párizsban, a Francia Kommunista Párt magyar szekciójának, tagjaként, a l’Humanité és Barbusse lapjának, a Clarténak állandó munkatársaként, Gorkij, Vaillant-Couturier, Barbusse drámáinak díszlettervezőjeként, az imperialista háború ellen kiáltó album kegyetlen józan- gáú sgrafikusaként, a csipkés ívekbe szédült párizsi gótika és mediterrán színpompájú délfrancia tájak szerelmeseként — hogy mindezt végigélte, küzdötte, festette, állampolgárként térhetett meg 1926- ban Moszkvába, a világ ekkor még egyetlen és szocialista államába. És megadatott néki a monumentalitás a freskók és a közéleti tevékenység méretében. Dékáni tiszt az Iparművészeti Intézet festészeti fakultásán és a mindmáig legnagyobb szovjet kultúrpolitikus, Lunacsarszkij jóindulata. Érdemes Művész cím és a Forradalmi Művészek Nemzetközi Irodájának vezetése. Megbízatás a frunzei kormánypalota és az első kirgiz színház murális kompozícióinak elkészítésére és 1938-ban letartóztatás koholt vádak alapján. Uitzot életereje megmentette attól, hogy „elsüllyedt képzőművész” legyen. Nagy megbízatások végrehajtása közben futott élete tovább, s alighanem jellemző, hogy a Szovjetek Palotájához készült kartonjai kartonok maradtak. Sok munkája elpusztult, térdekorációkat csinált a 800 éves Msozkva ünnepére, az Össz-szövetségi Mezőgazdasági Kiállítás két pavilonjára, timpanonokat a szerebrjakovszki cementgyárnak és pannót az 1956-os magyarországi események ellen. És közben hihetetlenül expresszív, maradandó portrékat „dobott föl” újságpapírra temperával, háromszínű tussvonalaival krimi tájakat és pravoszláv templomokat bírt áttetsző mesehangulatra. „Jelenleg — írja a budapesti kiállítás katalógusában — nagy freskón (lehet, hogy mozaik lesz) dolgozom: A láncoktól (a börtöntől, sortűztől) a csillagokig (a kozmoszig, a kommunizmusig).” Március 8-án töltötte be 82. születésnapját. Hosszú életének alig több, mint egyharmadát töltötte csak Magyarországon, mégsem kételkedhet benne senki, hogy magyar. Alighanem azért, mert internacionalista. Szabó János 96
