Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 1. szám - FEKETE ÉVEK - Gergely Ferenc: A világgazdasági válság hatása a bajai szegénység gyermekeinek életviszonyaira
7eke1e évek (lei'qclif Cfai'eiM3 A világgazdasági válság hatása a bajai szegénység gyermekeinek életviszonyaira A gazdasági világválság idején Bajának 4655 házában 28289 lakos élt. A kereső és eltartott népesség foglalkozás szerinti megoszlása alapján - 1949-es adatok figyelembevételével - „vegyes”, azaz mezőgazdasági és ipari jellegű város. Lényegében ez lehetett a helyzet az általunk tárgyalt időszakban is. Közszelleme rátartian maradi. Életrevaló gondolatok, szívvel dolgozó gondolkozni tudó emberek temetője. Az I. világháború utáni évek gazdasági nehézségeit nem sikerült megszüntetni. 1929-ben a Bajai Űjság így fejezi ki olvasóinak kívánságát: „Legyen a jövő év boldogabb, szebb, mint az elmúlt évek.” Naiv gyanútlanság. A válság meglepetésszerűen tört rá polgárainkra. Kimondottan nagyipari létesítménye - a Posztó- és Takarógyár kivételével - nem volt a városnak. A meglevő üzemek, „gyárak” fontos szerepet játszottak a kétkezi munkából élő lakosság egy részének foglalkoztatásában. Sorsukat nem kerülhették el. „Baján az a helyzet - írja a helyi Független Magyarság egyik cikkében -, ha nem is álltak le a gyárak, de munkásaik létszámát olyan nagy mértékben redukálták, hogy az már nem is aggasztó, hanem kétségbeejtő.” Valóban, a Posztógyárból 250 munkást bocsátottak el már 1928 karácsonya előtt. Rövidesen a munka teljes beszüntetésére is sor került, s az üzem csak időnként, nagy üggyel-bajjal tudta egy-egy részlegét működtetni. Bezárta kapuit a „Spitzer-féle” szeszüzem, a gőzmalom és 1931. nyarán erre kényszerítette a Pollák-féle bútorgyárat is a gyártmányaik elől elzárkózó német piac. Őszre a helyi „üzemek” működésében kialakult helyzetet méltán jellemezhették így: „Akármerre nézünk is, a város fölé emelkedő gyárkémények füstöt nem ontanak már . . .” Kisiparunk tekintélynek örvendett ugyan, de elsősorban hitelproblémái miatt már a nagy válság előtt sem mondható kielégítőnek helyzete. Hiteles statisztika bizonyítja, hogy Baja város ezerkétszáz iparosa közül nem több, mint ötven aktív mindössze . . Ezt a pangást a kistulajdonosok gyors pusztulása váltotta fel. Nap nap után érkeztek beadványok az iparhatóság hivatalába, melyben — elsősorban a cipészek és a szabók - lemondanak „iparjogukról”. Az asztalosok Törökországba, Angorába vándoroltak. Az itthonmara- dottak nem győzték fizetni az adót. Öt pengőből hármat elvisz az állam - panaszolták. Megrendelésekért harcolni kellett, a végrehajtók viszont hivat- lanul is jöttek, s a párnákban szalmát találtak toll helyett, mivel azt is „elvitte az adó”. Ötszáz büntetőparancsot küldtek a hatóságok az iparosoknak, mivel járulékhátralékukat nem tudták kifizetni. Helyzetüket méltán összegezték egy 1930 tavaszán tartott ipartestületi gyűlésen a következőképpen: „Ütött az utolsó óra! Elfogyott az utolsó falat kenyerünk is.” A mezőgazdaságban jelentkező válság középbirtokosságunk helyzetét megrendítette, kis- és törpebirtokos rétegeinket pedig csődbe juttatta. A magyar 86
