Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 5-6. szám - SZEMLE - Tarnai László: Szegedi Szabadtéri Játékok '69
Pedig az idei műsorösszeállítás semmivel sem rosszabb — jobb? — a tavalyinál, hiszen a Háry János, a Bachcsiszeráji szökőkút, a Carmen, Az ember tragédiája, s a Jeles napok darabokkal komoly, jó színházat lehet — a Dóm téren is lehetne!! — csinálni. Hol hát a hiba? Mielőtt e kérdésre feletet adnánk, menjünk fel a zsúfolásig megtelt nézőtérre, — ahol 7500 ember fér el — üljünk le, s nézzük végig az előadásokat... Július 19-én a felújított Háry János előadásával nyitott a szegedi szabadtéri. Szinetár Miklós rendezése életre kelti a daljáték zenéjének gazdag mondanivalóját. Kodály sokoldalú, s a darabbal kapcsolatos tömör képzeletét azonban aligha sikerült ezúttal megvalósítania túlhajszolt, harsány előadásban. Ugyanis a darab folklór „betétei” teljesen összevegyültek a karikaturisztikus jelenetekkel. Ezt a felfogást mindvégig érezni lehetett a felvonásokban. Vidám, de mégis szomorkás, harsány és lefojtott, mozgalmas, s már-már az unalmasságig „kipreparált” jeleneteket láttunk a Háry előadásán. A rendezés hibáit Melis György, az obsitos valószerűtlen mesevilága, mindenekelőtt tömör, kellemes hangja, s az örzsét alakító Moldován Stefánia kiemelkedő hangkulturája feledtette velünk. Ifj. Latabár Kálmán, mint Ebelasztin báró sokszor megnevettette a közönséget. A következő bemutatóra is jegyet váltottunk. Ezúttal a kijevi Sevcsenkó színház balettegyüttesének előadását, a Bahcsiszeráji szökőkútat láthattuk. Már két évtizeddel ezelőtt mutatták be az Operaház Erkel Színházában a balettet, azóta is állandó darabja az együttesnek. A koreográfiának az volt a legértékesebb vonása, hogy egyszerűen, világosan, közérthetően mutatta be a mű mondanivalóját, amelyhez festői környezet, panoráma, s ezzel járó nagy látványosság párosult. Azt hiszem, nem tévedek sokat, ha az idei szabadtéri játékok legjobban sikerült előadásának a Bahcsi- szerájit tartom. Kompozíciója, a Puskin költeménye alapján N. Volkov átdolgozás megjelenítése, a művészek előadása nagy élményt jelentett. Mindehhez a díszletek, kosztümök érdekes színt, változatos képet adtak. Vitáznék azzal a felfogással, mely szerint a külföldi vendégművészek játéka nagyobb élményt nyújt számunkra, mint a hazai énekesek előadása. Az elmúlt évek tapasztalatából jónéhány kivételt említhetnénk ugyan, amely az előbbi álláspont mellett kardoskodik, mindezt a Dóm téri színpad Carmen előadása megcáfolja. Évekkel ezelőtt Nicola Nicolov, Margaret Times, Peter Glossop, a román Herlae, Zenaida Paly, Bruno Prevedi vendégjátékát szívesen néztük, kitűnő hangkultúrájukat szívesen hallgattuk. De nem minden áron külföldi művészeket akarunk látni-hallani a szegedi Dóm előtt. Ezt különösen az idei Carmen-előadás érlelte meg bennem. Jane Rhodest a párizsi Nagyopera művésznőjét hazánkban, mint Carment ismertük meg. Szép ívelésű mezzoszopránja a közép és a mélyebb fekvéseknél kellemes, de nem az a hang, amelyet vártunk. Don Jósé szerepében ezúttal Jean Bonhomme-t, a londoni Covent Garden tenoristáját hallhattuk. Nem neki való szerep ... Ugyanakkor a szegedi Karikó Terézt Micaela alakításáért meg kell dicsérnünk. Tartalmas „masszív” hangjával méltán aratott sikert. Berdál Valéria, Kovács Eszter, Varga Róbert muzikalitása könnyed stílusa európai viszonylatban is már felhívta az operarajongók figyelmét. Összevetve; csalódtunk az idei operabemutatóban is. Pedig Bizet operájánál aligha választhattak volna ügyesebben, találóbban. Mikó András rendező tisztában volt ezzel, s mozgalmas, látványos képekkel javítani próbált az előbbi — a rendezésben objektív — hibákon. Madách drámai költeményét, Az ember tragédiáját Idén is Vámos László rendezte. Egyik korábbi nyilatkozatában a következőket mondotta: „A Tragédia szövege filozófiai természetű. De ha a mű csak az elmondott szövegből állna, véleményem szerint, hozzá se szabadna kezdeni az előadáshoz. Ha azonban levesszük a polcról Madách remekét és elolvassuk, lépten-nyomon nagy festőiséget, látványosságot, tömegmozgást jelző instrukciókat találunk a szövegben ...” Az idei Madách-előadás kísérlet volt. Annak a kísérlete, hogy a csupán elmondott filozófiai természetű szöveg, minden látványosság, festőiség nélkül, vajon miként hat. Vámos László rendező 1966-ban tett nyilatkozatában megjósolta mostani rendezését: „hozzá se szabadna kezdeni az előadáshoz . . .” A koncentrikus, csupán szövegre támaszkodó előadás nagy csalódást jelentett. Ezt még Sinkovits Imre kitűnő Lucifer-alakítása, Thirring Viola nőies Évája, Nagy Attila jólsikerült Ádám figurája sem tudta velünk feledtetni. Olvasom, hogy a Magyar Állami Népi Együttes a londoni Royal Festival Hall-ban nagy sikerrel mutatta be a Jeles napok című műsorát. Érdekes, hogy a „hűvös” angolok kitörő tapssal fogadták a darabot. Érdekes, de egyben természetes is, hiszen számukra az összeállítás új, ismeretlen. A szabadtéri játékokon bemutatott Jeles napok című műsor közepes sikert aratott. Mert tudjuk, hogy a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével kitüntetett népi együttes többre, jobbra, színvonalasabb műsorra képes. A Regölés című első jelenettől a Betlehem tánckompozícióig mindkét felvonás alapvető hibákat, hiányosságokat vetett fel. Vontatott, lassú, gyenge előadást láthattunk ezúttal az együttestől. A tizedik szabadtéri játékok műsorának megtekintése után ismételten kérdezzük meg: hol hát a hiba? A műsorpolitikában? Az előadóművészekben? A szervezésben? Külőn-külön talán egyiket sem vádolhatnánk hibákkal. Valahogyan azonban hiányát érezzük az évekkel ezelőtti temperamentumnak 146
