Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 5-6. szám - SZEMLE - Seres József: Ladányi Mihály: A túloldalon

vagy teljesen egyoldalú bírálattal — mint amilyen például Szentkúthy Miklósé a Meghatározók és szerepekben — „elintézni” a francia „új regényt”. A látogató sokkal inkább igazolja Aragon-t, aki éppen a sokat vitatott nouveau roman-ban látta— már évekkel ezelőtt — a modern regény fejlődésének egyik lehetséges útját, amikor a Terített lapokkal c. művében Garaudy-t megelőzve szállt síkra az ábrázolási módszerek változatossága és a realizmus koncepciójának kiszélesítése mellett.

E. Fehér Pál végül azért hibáztatja A látogató szerzőjét, mert művéből „eleve kiszűrte a szocializmus huszonöt év alatt mégis érzékelhető változásait”, regényéből kizárta az „egészséges világrendet”. A látogató valóban nem a napos és az árnyékos oldal, a rész és az egész viszonylatában ábrázolja a valóságot. De ez teljesen érthető is, hiszen a témaválasztás eleve meghatározta a mű sivár, szomorú, a központi probléma radikális és gyors megoldásával egyáltalán nem bíztató „világát”. Ez azonban inkább erénye, mint hibája annak a regénynek, amelyben a szerző egy rosszul fizetett, mogorva, de alapjában becsületes átlaghivatalnok „ostromlott tudatának térképét” és „az ostromlók tablóját” kívánta fölvázolni. A pozitív jelenségek nagyobb mérvű ábrázolása „kilógott ’’volna a műből, s ezzel tucatmunkává fokozta volna le az utóbbi évek egyik legnagyobb írói felelősséggel megírt, magas művészi színvonalú s a szó szoros értelmében lelkiismeret-ébresztő regényét.

A fentiekben lényegében elmondottuk, hogy miért tartjuk elhamarkodottnak és igazságtalannak az Adalékok egy siker természetrajzához címet viselő bírálatot. Elmarasztaló véleményünk természetesen a szóban forgó írásra vonatkozik, semmiképpen nem E. Fehér Pál becses és sokoldalú kritikaipublicisztikai munkásságára — a szovjet, a cseh és szlovák irodalmi és kulturális élet eseményeiről, a szomszédos országok magyar irodalmáról szóló kitűnő tanulmányainak és cikkeinek e sorok írója is rendszeres és lelkes olvasója —, amelyen találunk ugyan a sokat markolással óhatatlanul együtt járó kisebb szeplőket — ilyen például a Polevoj szavainak feltehető félreértéséből eredő, Aronov- regényre vonatkozó tévedés, hiszen a regény artista-hőse nem kezek nélkül, hanem félkézzel és egy műkézzel hajtja végre bámulatos mutatványait (Napjaink, 1967. 6.): egyes kérdésekben nem érezzük eléggé meggyőzőnek aj iri Mucha levelére adott indulatos válaszát sem (Nagyvilág, 1969. 5.)—, de amely egészében méltán adott rangot, szerzett elismerést a szerzőnek.

BENKŐ ÁKOS

Jladámji /H illáii/ A túloldalon

Ladányi benne él a jelen bajaiban, gondjaiban. Szép világról álmodik és bűnt, piszkot tapasztal maga— körül. A hősi kiállásért rajongna, de megrettenve érzi, hogy ő maga is a túloldalra téved még néha. ahol

... „az ember szeretője Keresztrejtvényt fejt hasonfekve éppen és mikor unja,

házassághírdetések tetvei közt vakaródzik.”

Olyan gonosz világ az, vagy legalábbis felelőtlen, amely Ladányi szemléletében él, hogy nem is talál, nem is találhat rá mentséget, hiszen

„Ha akad még jó néha a világon

kis árulók mocskolják azt be gyorsan —”

Mi jó születhetik ebből a szemléletből? Mire taníthat bennünket a költő, aki gúnyos fintorral, maró szarkazmussal tudja csak jellemezni a ,,mű”-vet, a világot, amelyben él, s amelyben minden fonákul történik. Fonákul: ember- és észellenesen! Pedig Ladányi a tiszta embert keresi. Forradalmisága cseppet sem csökkent, sőt mintha még türelmetlenebb, kérlelhetetlenebb lenne mindennel szemben, ami gátolja, visszafelé húzza az új, szebb élet kibontakozását. Szándékosan kerülöm a szocialista jelzőt, mert Ladányi is mindvégig kerüli. Arról ír, azt tartja eszményképének, éppen azért félti a valóságból ráhulló szeméttől, a profanizálástól. A jelenségeket idézi hol keserűen, hol gúnyos humorral, de mindig rendkívül éles szemmel figyelve mi hol torzul el. Persze, azért nem apró, kis mozzanatokra koncentrál. A kötet legfőbb jellemzője éppen a művészi letisztulás, a dolgok átfogóbb szemlélete. S ez, mint minden hasonló folyamatnál, nagy formai egyszerűsödéssel is jár. Legszebb versei gyakran úgy indulnak, mint a legtermészetesebben, legegyszerűbben folyó próza: minden különösebb dísz, jelzők, hasonlatok, metaforák stb. nélkül. Ilyen mindjárt a kötet beköszöntő verse (Amikor visz a szél valamerre).

138