Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 5-6. szám - JEGYZETEK - Szíj Rezső: Czimra Gyuláról
szakmabeliek fölfigyeljenek a művészre, másrészt azok. akik ismerték, számbavehessék a több mint három évtizedes munkásság eredményeit. Ezt követően 1967. febr. 3—26. között állították ki műveit a budapesti Fényes Adolf teremben, ezt azonban a művész már nem érte meg. 1966. július 16-án meghalt. Noha a művész, mint látjuk, egyéni tárlattal ritkán lépett a közönség elé, azért rendszeresen szerepelt a különböző kiállításokon (Nemzeti Szalon, KÚT, Műcsarnok, Magyar Nemzeti Galéria stb.), de ezek alapján senki sem sejtette, hogy a művész életműve a maga egyéni sajátossága miatt külön helyet érdemel majd ki a hazai képzőművészet történetében. Erre — mint a megjelent sajtócikkek bizonyítják—posthumusz kiállításán döbbentek rá a szakmabeliek is. A képzőművészet számára tulajdonképpen ettől fogva ismert Czimra Gyula. Ettől kezdve egész sor kiállításon kerültek a közönség elé művei. 1967. május 28—július 2. között Hódmezővásárhelyen is bemutatták képeit. A helybeli Tornyai János Múzeum nyolc képét őrzi. Majdnem két év múlva került sor 1969 márciusában a debreceni kiállításra, a Kossuth Lajos Tudományegyetemen, majd ezév őszén Kiskunfélegyházán és a fővárosi Miniatűr Galériában. Művészete mindenütt őszinte sikert aratott. II. Saját bevallása szerint Czimra Gyula fél életét azzal töltötte, hogy megkeresse önmagát. Kiállításokra nem azért nem járt, mintha a látottak hatásától féltette volna maga sajátos világát. Ha netán erre hivatkozott, ez a magyarázkodás csak átlátszó kifogásként kerülhetett elő. A művészeti közélettől való elhúzódás sokkal inkább magyarázható visszavonuló természetével. Nagyon is jól érezte magát a ház körüli, értékes növényekkel, virágokkal ékes kertjében, örömét lelte a gondozásával járó munkában. Megnyugtatta az a földrajzi távolság Is, ami elválasztotta a rákoshegyi „menedékhely”-et a művészeti élet pesti központi intézményeitől, kiállítási helyiségeitől. Túlságosan nyugodt, már-már kényelmes természete is közrejátszott abban, hogy visszavonultan éljen a maga szigetén s valóban zavaró, külső körülményektől megkímélten munkálja saját egyénisége kiformálását. Végül is elmondhatta, hogy nem hiába kereste önmagát, mert megtalálta a neki megfelelő tematikát és a csak reá jellemző, egyéni kifejező formát. Olaj-temperával készült enteriőrök, csendéletek, városképek és főleg szénnel készült portrék és tájképek alkotják az életmű zömét. Amilyen tartózkodó és ünnepélyes a festő világa, olyan erőtől duzzadó a — korai korszakában — szénrajzzal dolgozó grafikusé, hogy — későbbi korszakában — a fémironnal karcolt vonalas rajzok ismét már az új és véglegessé vált stílus jegyében erős fegyelmező magatartása és puritán eszköztára érvényesüljön. Motívumai a lehető legegyszerűbbek: az enteriőrben asztal, mellette szék, a fal mellett ágy, tányér, gyertyatartó, vizes edény, a falon lógó zsinór, egy-egy kép, a sarokban söprű, tisztítószeres üveg, itt-ott néhány népművészeti tárgy, bútordarab, köcsög, butélia. Grafikáin emberi arcok és tájak. A csendéleteken halak, virágok láthatók, a külső környezetben háztetők, kémények, tűzfalak, ablakok, villany- oszlopok, rendszerint rálátásos nézetből. Amit még fölsorolhatnánk, az nem változtatna az összképen. A lényeg ezek után az, hogy mindezt mire használta a festő, milyen nyelven szólalt meg, s milyen megjelenítő eszközökkel érte el a szuggeráló hatást? Czimra Gyula festészete egyike a legtisztább képleteknek a magyar műtörténetben. Nem szorul arra, hogy nyugati példákkal, Cezanne-nal, Modriannal, az előttük járt és utánuk föllépő franciákkal kapcsolatba hozzuk és ezzel fémjelezzük, mintha nélkülük Czimra művészete létre sem jöhetett volna. Egyrészt Cezanne-ba sok mindent belemagyaráznak, ami nincs meg benne s ami nélkül változatlanul korszakalkotó művész lehet, másrészt az egyenes vonal, valamint a négyszögletű geometrikus ábrákkal már a gyermekkorában és az elemi iskolában mindenki megismerkedik. A sakktábla fehér-fekete kockáival, a textília és a reklámgrafika fehér-fekete vonalaival éppúgy találkozik mindenütt, mint a konyhában váltakozó színű cementlapokkal a padozaton, vagy csempékkel a falon. A középiskola kiegészíti az jz irányú ismereteket és észleleteket Modrian nélkül is. Ezzel semmivel sem kisebbítettük az utóbbi és társai érdemeit, csak éppen az ellen tiltakoztunk, hogy a magyar művészet kitűnőségein mindig a fiancia, vagy a nyugati művészetet kérjék számon „modernség” és „korszerűség” címén, mintegy P: rizs provinciájává süllyesztve a magyar festészetet, többnyire a divat- és irányzat esztétikai múlandóságával és kalandorságával mérve a műalkotásokat a képzőművészeti esztétika követelményei helyett. Konstrukciós hajlam kifejlődhet egy budapesti asztalosműhelyben is, nemcsak Párizs művészeti világában. Kiteljesedhet az Rákoshegyen is, nemcsak Párizs műkereskedelmi érdekektől befolyásolt üzleti világában. Az a festő, aki a maga művészetében a geometrikus elemeket magától értetődően használta föl, akivel kapcsolatban a konstruktivitást oly szívesen és helyénvalóan hangoztatják, aki az elsők között fedezte föl Szentendrét, ennek festői lehetőségeit, tehát Czimra Gyula festészetét csakis önmagából, sajátos festői alkatából és látásmódjából lehet megmagyarázni. Minden egyéb föltételezett hatás legfeljebb azért kerülhet szóba, mert nincs számottevő művész, aki ne érintkezett volna már a művészettörténelem korszakainak példáival, eredményeivel, és ne számolt volna tanulságaival. Ahhoz, hogy nagy összefoglaló foltokkal is lehet festeni, bizonyára nem kellett Gauguintől kérni jóváhagyást. Hogy a bázeli Gauguin kiállítás 1927-ben, amelyen annyi — 254 — kép először szerepelt, amennyi talán azóta sem 134
