Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 5-6. szám - JEGYZETEK - Szodfridt István: Néhány szó Kecskemét fásításáról
séges, tud dacolni mindenféle időjárási vagy talajbeli mostohasággal. Ugyanakkor a buja növekedés, a gyors fejlődés egyben tetszetősebb is, a termőhelyálló fajok alkalmazása, elégíti ki legjobban az esztétikummal szembeni követelményeket is. Ez az a pont tehát ahol a „környezetbeillő” fogalmát termőhelyi oldalról megközelíthetjük. És itt érdemes még egy kicsit elidőzni. Az új lakóépületek túlnyomó többsége típusépület. Gyorsan, könnyen összeszerelhető, részleteiben előre elkészíthető. Tehát gazdaságosan alkalmazhatjuk. Egy hibája azonban biztosan van: uniformizálja a városképet. Egy-egy új lakótelep, amelyre városa joggal büszke, nyugodtan lehetne bármelyik másik városban is. Nincs egyéni jellege, nincs ami a többi hasonlótól megkülönböztetné. Hacsak nem kíséreljük meg a fásítással, parkosítással ezt a körülményt némileg enyhíteni. Ha csupa idegen, külhoni vagy a tájon elő nem forduló fajokat ültetünk, akkor az uniformizálás okozta kedvezőtlen benyomást még fokozzuk. A környezetbeillő, táji viszonyokhoz alkalmazkodni tudó fajok viszont csak a Duna—Tisza közére, csak a meszes homokra jellemzők, ezeket már nem lehet akárhol megtelepíteni, mert a klíma, a napfénytartam, a csapadék tájanként erősen változik. És itt visszakanyarodhatunk az őshonos, a város környékén természetesen is előforduló fajokra. Azt mondtam': kevés a számuk és velük a városi fásítás aligha oldható meg. Ez igaz is, de arra viszont elegendő mennyiségben rendelkezünk velük, hogy némi egyéni színt, némi táji hangulatot lopjunk be velük épületeink közé. Az eddiginél tehát több figyelmet érdemelnek tőlünk. Alföldi városainkat járva mindjárt szembetűnik a sok messziről idehozott fafaj. Egy- részük megszokott nálunk. Ma már annyira magyarrá váltak, hogy még a népdaloknak és a költészetnek is vissza-visszatérő motívumait alkotják. Gondoljunk csak az akácra. Meghonosodott, mert életkörülményeink az itteni adottságok megfelelőek voltak. Az ilyen fafajokkal nincs is semmi bajunk. De már a lucfenyő vagy a mocsárciprus idegennek tűnik. Elterjedésük arra a már-már nemzeti betegségünkre világít rá;csak az a szép,ami külföldi, aminek párját hetedhét határon túl találjuk meg. Szeretjük az örökzöldeket telepíteni, fenyőket és babérlevelűeket egyaránt. Ösztönös vágyakozás ez a messzi, a távoli felé? Lehet, csak éppen nem célszerű. Néhány év, és áldozatul esnek a nekik nem való mostoha körülményeknek, s a remélt díszítő hatás helyett a lassú pusztulás érzetét keltik. Példa kedvéért mindjárt idézzünk néhányat. A kecskeméti új MÁVAUT-állomás melletti tér lucfenyves gyűrűje. Lassan nő és alig mutat. Ennek egyik oka a térség ma még kialakulatlan parkosítása. De a fák is tele vannak a Chermes-nek nevezett károsító nyomaival. Az ágakon megjelenő tobozszerű képződmények a mutatói annak, hogy a fa sínylődik, nem érzi jól magát. Ezen nincs is mit csodálkozni, hisz a lucfenyő a magas hegyvidékek fája, hűvös, páratelt klímát, mészmentes talajt kíván. Nálunk eltengődik vagy tizenöt—húsz évig, ha közben karácsonyfának nem lopják el a tetejét. Mert ez is elég gyakran előfordul, érdemes csak a református templom melletti fácskákat kicsit alaposabban megnézni. De térjünk vissza megint a MÁVAUT-állomáshoz. Az épülettel szemben a Széchenyi-körutat szegélyezve szabályos sorban húzódik egy thuja fasor. A mértanilag elrendezett, egymástól egyenlő távolságban álló fák ünnepélyes, feszes tartást adnak az utca képének. A fenyők sötétebb színe eleve komolyabb érzéseket sugall. Reprezentatív középületeink elé kívánkozó látvány. De a mögöttük álló földszintes házsorral semmiképpen nincsenek összhangban. A szegényes háttér nem engedi igazán érvényesülni őket. Az Aranyhomok Szálló előtti térről pár héttel ezelőtt vágtak ki két jegenyefenyőt. Éppen ideje volt, mert megkopott zöld színükkel igazi mivoltuknak csak torz utánzatai lehettek. Nem folytatom a példák felsorolását, mutatóba ennyi is elég. Minden bírálat azonban csak akkor hatásos, ha a szóvátett jelenség orvoslását is meg tudja jelölni. Szeretjük az örökzöldeket? Hát akkor miért nem nyúlunk bátrabban például a borókához? Igaz, hogy ez az igénytelen és szerény cserje a homokon szinte mindenütt megjelenik, még a hivatalos botanikai neve is közönségesnek mondja, ennek ellenére számos előnye van. Ha sikerült megtelepítenünk, jó pár évig nyugodtak lehetünk, sem a sok napsütés, sem a szárazság nem fogja kipusztítani. De még az ember sem okoz kárt benne, mert szúrós ágaival védelmezi magát a barbár csonkítok ellen. A környező erdőket járva számos érdekes és díszítésre alkalmas alakváltozatát ismerhetjük fel. Egyenes oszlop alakútól terebélyes, hamar elágasodó példányáig számtalan változatát megcsodálhatjuk. Önmagában sem csúnya, de hatását még fokozhatjuk, ha a hozzáillő társakat is megtaláljuk. Például a fehérnyárat vagy valamelyik hibridjét vagy a nyírt. Ha már a nyírnél tartunk, érdemes erről is néhány szót ejteni. Közparkjainkban elvétve fordul csak elő. Egy nemrégiben megjelent erdőesztétikai könyv (Keresztesi: Magyar erdők) így jellemzi: „A játszi nyír olyan, mint egy karcsú szép lány. A vörösszínű, vékony, 132
