Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 5-6. szám - JEGYZETEK - Simon Zoárd: Néhány szó Lukács Györgyről, új könyve ürügyén
ha lassan is, elkezdtük közös dolgaink rendezését, s ez jó lehetőség a világirodalomba való áttörésre. A minőség persze elengedhetetlen: Mnacko híres regénye csak múló szenzáció, mert esztétikai értéke csekély. Minden közép-kelet-európai nép érdeke, hogy a szomszédságban világirodalmi áttörést hajtson végre és fogadjon be, hisz többé-kevésbé valamennyien provinciálisak voltunk Nyugat-Európához képest. Nagy ebben a lehetősége a hidaknak, a tartópilléreknek: a kisebbségi magyarságnak, amely kétszeresen küzködik saját provin- cialítása ellen. Elsősorban nekünk kötelességünk őket a hídfőstrázsálásban, nehéz küldetésük teljesítésében erősíteni. S Stószról tágabb horizont tárul, mint Budapestről ... Nem hiúsági kérdésről, hanem adósságról és kötelességről van szó. „Vizsgát tartunk magunk felett: mert csak így lesz nyilvánvaló, hogy életképesek vagyunk-e és később újra és visszanézve: éltünk-e csakugyan?” Irodalmunkat az egyetemesség kritikája elé kell állítanunk. Küzdenünk kell a provincializmus és a nacionalizmus ellen. Péterfy írta: „Megerősödtünk már annyira, hogy irodalmunkat ne csak a puszta kegyelet, nemzeti eszme, de a kritika szempontjából is vizsgáljuk”. Rajtunk múlik, hogy ne legyünk „csárdás, gulyás és paprika”, „gémes kút, malom alja, fokos”. Be kell törnünk a világirodalomba, mert — Fábry Zoltán szavaival — „A világirodalom: világhid. Kapcsol, közelít, és közvetít: emberit, egységesít, békít”. A világirodalom „az öntudat és egymás tudatának helyesbítése, tehát egymás javítása, kiegészítése, jobbítása, erősítése, megváltoztatása”. Ezért kell kialakítanunk elsősorban a közép-kelet-európai világirodalmiságot, majd a közös áttörést a még tágabb világirodalomba. Mert ez világtörténelmi feladat: a szocialista világrendszer győzelmének kérdése, a békés egymás mellett élés kérdése.” „A világirodalomnak ma a világbéke — az emberiség összességének — veszélyeztetettségét és ellenállását kell tudatosítania”. „A szellemjavak termékenyítő internacionalizmusáról van szó, és ez ugyanakkor kötelességet: elkötelezettséget is jelent...” Duhamel ezt így fogalmazta meg: Az ember nem attól lesz internacionalista, amit a világtól kap, de inkább attól, amit a világnak ad. Adni, kapni, minden mással, újjal és régivel gazdagodni és visszagazdagítani: mi más a kultúra?! Minderre az a Fábry Zoltán figyelmeztet, akit az elsők között kötelességünk és jól felfogott érdekünk eljuttatni az „Értől az Óceánig". A világirodalmi áttörés a szocializmus áttörésének az ügye. MÓCZÁR ALBERT Néhány szó Lukács Györgyről, új könyve ürügyén Lukács György hatalmas és lenyűgöző munkásságának éppen csak fő irányát jelezheti a „Művészet ésTársadalom” címen megjelent tanulmánygyűjtemény. Nem vállalkozhatunk a lukácsi opus felmérésére és elemzésére, csupán néhány lapszéljegyzetet kívánunk tenni e rendkívülien gazdag könyv olvasása közben. A Fehér Ferenc által szerkesztett chrestomátia bevezetést ad Lukács György eszmevilágába: szemelvényeket közöl a pályakezdő művekből, több írással dokumentálja a harmincas évekbeli elméleti tájékozódást, majd részletekben mutatja be az utóbbi évek nagy összegző munkáit. S erre azért is szükség van, mert a hazai közönség nem ismeri kellően Lukács életművét. Az ellene intézett támadások következtében többet tud róla, mint amennyire munkásságát ismeri. Azt sokan tudják, hogy mit mondtak annak idején róla, de azt nem, hogy mit mond ő. Több írása máig sem jelent meg magyarul. A Horthy-korszakban művei hozzáférhetetlenek voltak, s a fordulat éve után lassan kiszorult az irodalomtudomány életéből. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy míg hivatalos támadások érték, mint ellenzéki teoretikust, addig másfelől a dogmatizmus sematizmusát, az uralkodó irodalmi irányzatot Lukács György esztétikai rendszeréből próbálták levezetni. Sokan személyi rivalizálásból, kisebbségi érzésük kompenzálásaként támadták a tudóst, amikor a külső körülmények erre kedvezőknek mutatkoztak. Mindez természetesen nem segítette elő az elfogulatlan, tárgyilagos ítélkezést: szakszerű, tudományos érvek helyett napi politikai indulatoktól fűtött vádakkal közelítették meg nagyszerű teljesítményét. Lényegében igazi vita sem alakulhatott ki elméleti rendszeréről az említett körülmények miatt. Az előre megkonstruált műviták még zavarosabbá tették a helyzetet. A rosszízű ún. Lukács-vitában a tudós feladata csupán a kötelező önkritika megtételében állt. A tárgyszerű értékelés munkája még ezután következik. Lukács György tudománytörténeti érdemét elsősorban abban látjuk, hogy a zsdánovi vulgarizálás korában a művészet egészére figyelt, a művészet sajátosságát, az esztétikum specifikus szféráját kutatta. Az irodalmi alkotásokat nem a kor hivatalos vagy divatos szemüvegén át nézte, nem azt kereste bennük, hogy az adott művek mennyiben felelnek meg tartalmilag az ideológiai céloknak és a politikai 130
