Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 1. szám - ÉLŐ MÚLT - Simonka György: Tornyai Jánosról
<Siui fl u ka (pjflrtfij Tornyai Jánosról A magyar képzőművészeti élet januárban ünnepelte Tornyai Jánosnak, a kritikai realista festészet kiemelkedő alakjának századik születési évfordulóját. 1869. január 18-án látta meg a napvilágot Hódmezővásárhelyen, külvárosi zsellérházban, a földhözragadt szegénység fájdalmas öröme és gondjaként — s még 10 év múlva is, amikor mint kitűnő előmenetelű iskolásfiú, tanítója, Csenki Sándor ajánlatára beiratkozhatott a gimnáziumba, nadrág hiányában gatyában és szalonna felsővel megkent nagy öreg csizmában óvakodott be oda. A latin tanár, Gál Mihály igyekezett felkarolni a pirongó deákpalántát: kisegítő szolgául fogadta fel havi 3 forintért, de ezt ócska ruhában fizette ki. Kapott egy fenehosszú zsinóros atillát, aminek azután az alját édesanyja le akarta ollózni, de apja nem engedte, mondván: — Méghogy elvágnátok a drága posztót! Hogy a fenébe ne! Majd belenősz, Jankó! — Egy év alatt bele is nőtt... Gyermekkoráról Faragó Sándor újságíró említette: Télen disznó pörzsölés volt az, ami a kis Jankó képzeletét leginkább megfogta, a kora reggeli ködben imbolygó alakok, a lángok szeszélyes játéka, a mozgás, az egész aktus drámai és fantasztikus lefolyása. „Ködöt festeni más is tudott, de olyan ködöt, amiben a pörnye szaga is benne van, csak Tornyai.” De elmondhatjuk azt is, hogy olyan izgalmat, mint pl. A juss, szintén csak ő maga, az alakok lángoló szenvedélyével. Egész életművének jelentőségét csak mintegy tizenöt éve ismerte fel és méltatja kellőképpen a magyar műítészet, pedig már életében is voltak jelentős sikerei. A j u s s nagy vásznát az Országos Képzőművészeti Társulat a Ráth -díjjal, Bercsényijét a történelmi nagy díjjal jutalmazta. A Csizmahúzással elnyerte a Jankó János pályadíjat, az Alföldi tanya című képe a Fővárosi Múzeum kiváló értékei között beszél róla. A Munkácsy-céh és a többi művészeti csoport mind tagjául hívta meg, a „Független Művészek” pedig elnökükké választottá. A brüsszeli nemzetközi tárlatról és a barcelonai világkiállításról aranyérmekkel tértek meg nagy képei, halála után 25 évvel pedig a Nemzeti Galériában revelációként hódított kétszáz műve. Én azonban nem művészetéről, hanem őróla magáról, régen tovatűnt ifjúkorom és elviharzott férfiéletem három évtizedén át igaz barátsággal figyelő tanújáról fogom most egybe néhány el nem halványult emlékemet. Egyet-mást publikáltam már ezekből imitt-amott, régebben, dehát a hatvanéves múlt színeiből rajtam kívül aligha tud már papírra vetni valamit, hiszen közvetlen baráti köréből ímhol csak ketten élünk még: a 88 éves Rubletzky Géza szobrász és én. Emlékeimet igazoló dokumentumaimból még őrzöm hozzám írott s megmaradt tíz levelét, ezek tartalmából ebben az írásomban megemlítek néhány részletet, hogy megmutassak valamit művészi hitvallásából, emberségéből és politikai gondolkodásáról. Legelőször éppen a politika szorította össze és egybe kezünket, 1908-ban. Akkor még összesen 4 példányban járt a nemrég indult Nyugat Hódmezővásárhelyre: egyet Gonda József, a forradalmiradikális szellemű városi tanácsnok járatott, a másikat László Jenő szocialista ügyvéd, a harmadikat én, a negyediket pedig K. L. kisasszony fizette elő, a leggazdagabb helybéli kereskedő, Schöngeist leánya. Egy nyári estén a Tisza kerthelyiségében valamiféle műsorosestet rendezett a szerkesztőség, amelynek kis munkatársa voltam. Szavalnom kellett ott — legkiválóbb élő költőinktől — vagy talán a legkedveltebbektől — (Szabolcska, Kiss József, Farkas Imre!) egy-két szerelmi és hazafias verset — ez volt az ordré. Én kiálltam a pódiumra s konferáltam magamat: Egyetlen legkiválóbb költőnk van, s annak neve Ady Endre. (Nagy mozgás, csoszogás, morgás és némi nevetés is . . .) De én fölényesen elszavaltam ezeket a verseket: Gyáva Barla diák, Szent Margit legendája, — de el ám ezeket is: Emlékezés Táncsics Mihályra, Fölszállott a páva, A grófi szérűn!... — Micsoda kolosszális vakmerőség! — dördült rá egy igen nagyfejű ügyvéd „messzemenően” elítélő hangja. Sokan voltak a hallgatók, kevesen a tapsolok, még kevesebben az éljenzők, de Endre Béláék asztalától fölkelt ám Tornyai János, hozzám furakodott, két arcomon csókolt, s másnapra meghívott műtermébe a régi kaszárnya börtönfalai közé. (Mert ott kapott kis lakást a várostól). így indult barátságunk. Ő negyvenéves volt, én húsz. Rudnay Gyula, Endre Béla, Várady Gyula piktorok, Rubletzky Géza s a Pestről hazalátogató Pásztor János szobrászok voltak szűkebb baráti társaságunkban, no meg egy drága-okos mókacsináló testvérbarátunk: a közös emlékeinknek mindhaláláig egész szívvel élő és érző, később Kossuth -díjas néprajztudós, öreg Kiss Lajos, akit mindnyájan mindig „atyám”-nak neveztünk. Tornyai még egészen fiatalon átesett egy rövid, de szörnyű házaséleten — s akkor már csak M á r i 52
