Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 5-6. szám - JEGYZETEK - F. Tóth Pál: Gondolkozzunk régiókban?
Gondolkozzunk régiókban? Mostanában divat lett beszélni a regionális fejlődésről, s felvázolni az újonnan elképzelt régiók — azelőtt tartományoknak is mondták — térképét, s elhelyezni rajtuk a regionális központokat. Ezek szerint — van többféle elképzelés is, de ez leggyakoribb — Budapesten kívül nyolc regionális centrum jönne létre: Győr, Székesfehérvár, Szolnok és Miskolc, valamint Nagykanizsa, Pécs, Szeged és Debrecen. A régiók — a nagy tájkörzetek — száma kilenc lenne. Budapest körül — Hatvan és Tatabánya társcentrumokkal, Miskolc körül Eger társcentrummal, Debrecennek Nyíregyháza lenne a kiegészítő központja, a szegedi körzetnek Békéscsaba és Baja, Szolnoknak Kecskemét, Székesfehérvárnak Veszprém, Pécsnek Szekszárd, Nagykanizsának Kaposvár és Zalaegerszeg, Győrnek Szombathely. A hozzájuk tartozó körzeteket ezek ismeretében már nem nehéz elképzelni. A miskolci lenyúlna a Tiszáig, a debrecenivel lenne határos. A szegedi körzet fele a Duna—Tisza közének déli részét, másik fele a Tiszántúl déli felét foglalná el, a budapestihez tartozna — nagyjából — a mostani Komárom megye, Pest megye és Heves egy része, Szolnok kapna valamit a Tiszántúlból és átnyúlna a mostani Bács-Kiskunban Kecskemétet is magába olvasztva, Székesfehérvár körzete a Dunáig terjedne, s az egész Balaton térségét magában foglalná, az ország nyugati részét kapná Győr, a dél-nyugatit Nagykanizsa. A tudományos elképzelések szerint elsősorban a már kialakulóban levő öt nagyobb vidéki város (Miskolc, Debrecen, Szeged, Pécs és Győr) fejlesztését kell szorgalmazni, támogatni, valamint a centrum nélküli területek közppontjainak kifejlesztésére Nagykanizsát, Székesfehérvárt és Szolnokot. A nagy regionális központok mellett a már említett városok a társcentrum szerepét töltenék be, de lennének úgynevezett alcentrumok is (7—11 kisváros) a centrumok körül. Mintegy bolygói, illetve holdjai a centrumoknak. Mindez persze — mondhatnánk — csak elképzelés és távlati elgondolás, s kár vele bolygatni a kedélyeket. Hiszen amikor egy-egy ilyen cikk megjelenik valahol, s utána végiggyűrűzik valami nyugtalanság is az adott területen élők között, mindig napvilágot lát valamiféle megnyugtató írás is, vagy pedig elhangzik a türelemre intő nyilatkozat. Hogy azonban a fenti elképzelések mégsem halványulnak azt kiolvashattuk legutóbb dr. Kopátsy Sándor cikkéből is, aki a Népszabadság 1969. szeptember 7-i számában lényegében a főváros erőteljesebb fejlesztéséé mellett tört lándzsát, s e mellett leszögezte: E városok és környékük (Miskolc, Győr, Debrecen, Szeged és Pécs) tehát kis konglomerátumokká nőnének. A fenti öt város mellett a Veszprém—székesfehérvári körzet alkalmas ilyen gyors fejlesztésre) nem említi a korábbi években szóbajövő Nagykanizsát és Szolnokot), míg a többi vidéki város többségének lakossága a mai szinten maradna vagy éppen csökkenne. Ezek a városok azonban — mint írja — megmaradnának helyi jellegű kulturális, közigazgatási és kereskedelmi központoknak. Azt is hozzáteszi, hogy ha ezt a fejlesztési irányt követjük, 2000 körül az ország lakosságának mintegy 80 százaléka Budapest és a hét vidéki város konglomerátumaiban élne, s az ország területének másik felére a lakosságnak csak mintegy 20 százaléka jutna — kevesebb, mint ma. Az említett elképzelésnek fővároscentrikusságával a Petőfi Népe szeptember 14-i számában már vitába szálltam, s nem akarom az ott leírtakat megismételni. S mivel a régiók kialakításának gondolata nem egy szerzőnek, város- és településfejlesztési szakembernek az agyában született meg, kár volna azt bárkinek is a nyakába varrni. Még attól is óvakodni kell, hogy a regionális fejlesztés gondolatát valamelyik tájkörzethez kötődő érzelmi okokból elvessük vagy e mellett hangulatot keltsünk. Mert nagyon sok érv szól a mellett, hogy csökkenteni kell országosan az egyes területek szétaprózottságát. Segítve azt a természetes folyamatot, amely egyre inkább végbemegy, amikor kis életképtelen helységeket vonnak össze nagyobbakkal, vagy esetenként még járásokat is megszűntetnek, ha az észszerűnek látszik. Ki hinné, hogy ez a folyamat majd megállhat a megyehatároknál? Van azonban a mostani regionális elképzelésekben valami mesterkéltség és eröltetettség, amely óvatosságra int bennünket, e területeken élőket. Mert miről is van szó tulajdonképpen? A termelőerők fejlődése egyre gyorsabb ütemben megy végbe a jelenlegi nyagvárosokban, s ennek vonzása alól a népesség vándorlása sem vonhatja ki magát. Nyilvánvaló, hogy ezt nem lehet és nem is volna helyes lelassítani. (Habár a főváros további növekedése maholnap valóban elképzelhetetlen terheket ró Budapest „gazdáira”, a tanácsokra.) Az is logikus, hogy idővel nagyobb közigazgatási egységek alakulnak majd ki pont ennek az elvándorlásnak és népességáramlásnak a nyomán. (Bár a rajoní- rozásnak fordított előjelű példájával is találkozhattunk nemrégiben például Romániában, ahol éppen most csináltak a mi megyéinkhez hasonló kisebb körzeteket és önálló közigazdgatási egységeket a régebbi nagy rajonok helyett, ők tudják, hogy miért.) De kár volna ezeket a jövendő körzeteket már most előre valamiféle térkép alapján kijelölni, s ahol foltok — azaz centrum nélküli területek vannak — ott rögvest kiagyalni egy új centrumot, legyen az Nagykanizsa vagy Szolnok. Majd pedig ezeket gyorsabb ütemben és eröltetetten fejleszteni csak azért, hogy legyen központja is a jövendő régiónak. Talán helyesebb volna megvárni a természetes fejlődést, időt adni a kibontakozásra, az elrendeződésre, 124
