Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 5-6. szám - VALLOMÁS - Járitz Józsa: Egy művész útja
Világot akartam látni és miután sokat hallottam a drezdai nevelőintézetek világhíréről, elhatároztam, hogy kimegyek. Ettől kezdve szüleim, ahova néztek, léptek, ültek, egy-egy ilyen drezdai intézet prospektusa várta őket valóságos tucatszámára, amiket mind én hozattam. Különben is apám nagyon modern gondolkozású volt. Mindenféle tanulásban benne volt százszázalékosan, és nagy feminista is volt a maga módján. Végül is apámat és anyámat a szó szoros értelmében elhurcoltam Drezdába, ahol végül is Leonie Freiin von Bibra leánynevelő intézetében kötöttünk ki. — „Meine Tochter ist sehr still” — közölte apám az igazgatónővel — és ezzel otthagytak. Ottlétemről köteteket lehetne írni. Az akkori Drezda nemzetközi csodája volt a világnak. Amit ott sűrítve kaptam zenében, képzőművészetben és egyebekben, ahova nap mint nap hurcoltak, az egyszerűen elképesztő és valószínűtlen. A Zwinger képei, a Hofkirche vasárnapi lélegzetelállító zenés miséi, az éjjel-nappal mindenütt és mindenkori, talán részben ingyenes, csodálatos nívójú koncertjei, a múzeumok leírhatatlan élményanyag volt. És többnyire igazgatónőm társaságában és vezetése alatt, aki maga a műveltség, a tudás és nagy emberi tulajdonságok valóságos csodája volt. Olasz egyetemeket végzett. A művészettörténetet egyetemi rangon tanította és aki engem egészen különleges, kitüntető figyelemmel kísért. Észrevette a rettentő különbséget, ami engem a hozzám hasonló fiatal leányoktól elválasztott és aszerint kezelt. Megérezte a bennem folyó harcokat, ami a csendes felszín alatt tombolt, és sokszor megpróbálta a néma leventét szólásra bírni, de hiába. Három nyelvet: németet, franciát és angolt tanultunk. Nekem sietős volt a dolgom. A többieket kényszerítettem velem együtt gyors iramra. Ami nem tetszett nekik. Őket semmi sem sürgette. Apám kívánságára a francia nevelőnővel laktam egy szobában, egy helyes svéd lánnyal. Egyszer megkért, hogy segítsek neki, mert rajta volt a sor az asztalnál a francia társalgást vezetni. Hát ha csak ez kellett! Igazgatónőnk meglepve figyelte az asztal másik végéről a viharos menetű társalgást, melyet én rögtönöztem, a néma levente ím megszólalt. Drezdában kezdtem először festeni olajjal. Képeimet le kellett vinni igazgatónőmhez, aki azokat leplezetlen csodálattal szemlélte. Mikor már hazakerültem, levelei a kezembe kerültek, melyeket szüléimhez intézett. íme egy részlet: — „Das Kind hat eine hochmoderne Hand und wird sie einmal diese Laufbahn wählen wird sie etwas ganz besonderes leisten”. Dacára nagy tanulási dühömnek, a lányok az iskolákban mégis szerettek. Talán részben azért is, mert a súgás művészetét oly tökélyre vittem, hogy segítségével egész tisztes távolságokra jeles bizonyítványokat tudtam összesúgni. Hazajövet testvéremmel, Hildával magánúton leérettségiztünk a budapesti II. kerületi főgimnáziumban, kitűnő eredménnyel. Nyolc hónap alatt végezve el nyolc év latin anyagát és a különbözetet. A vizsgánk valóságos szenzáció volt. Testvérem az orvosira ment, nálam pedig most már jöhetett a művészet. Készültem a képzőművészeti főiskolai felvételire. Mikor tanárom megtudta, hogy nem tudományos pályára megyek, haját tépte, joggal. Ilyen szellemi képességgel odáig süllyedni, hogy az ember „csak” képeket fessen, felháborító volt! — „Van neked arról fogalmad, milyen karriert adsz fel, ha nem tudományos pályára lépsz?” — mondta nekem vissza akarván tartani eme ballépéstől, míg nem késő. Tudtam, hogy milyen karriert adok fel. És ha megtudta volna, hogy én mit adok fel! A tudományos pálya nem fájt, de én a táncról mondtam le, legalább is mint hivatásról. Ez nehezebb és több volt annál. A táncot régen űztem, szinte professzionista szinten. Először Dalcrose növendéke voltam a Polányiné által rendezett tánckurzuson. Tánczseninek deklarált. Később balettet tanultam Nirschi Emíliánál, az operaház prímaballerinájánál. Ő engem a női Nizsinszkinek nevezett és mindig megkérdezte, van-e a festéshez olyan tehetségem, mint a tánchoz? Honnan tudhatta ő azt, itt valami eleve elrendelésről volt szó és csak ez számított. Ezt kellett tennem, nem is volt más választásom. Q Forrás 113
