Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 5-6. szám - HORIZONT - Pomogáts Béla: Az erdélyi magyarság és az örökség
kulturális kezdeményezés vált valóra, s hagyott századokra visszamenően emléket, értéket maga után. S így fentnevezett már az anyatejjel magába szívhatta azt, amit ma divatos politikai szóval békés egymás mellett élésnek neveznek” (Korunk 1968. 1. sz.). Lényegében hasonló módon határozta meg ennek az irodalomnak az alkatát Balogh Edgár is, az erdélyi magyar szellemi élet tekintélyes ideológusa. „A romániai magyar irodalom — mondja — egy olyan entitás, olyan sajátos szellemi, művelődési, tünet, amely mint az egyetemes romániai művelődés része és a magyar nemzetiség létkérdéseinek a kifejezője, tényeinek a föltárása, vágyainak megfogalmazódása, olyan elemzésre szorul, amely megfelel a társadalmi, lélektani és esztétikai diszciplínák komplex követelményeinek” (Utunk 1968. 37. sz.). Ez az öntudat — s a romániai magyar művelődés imént megfogalmazott önálló feladatköre — nemcsak azért alakult ki, mert az ottani magyarságnak be kellett illeszkednie egy történelmi helyzetbe, hanem azért is, mert valóban felismerte sajátos feladatait. Felismerte, hogy a történelmi hagyományoknak megfelelően, tovább építve és gazdagítva az örökséget „középeurópai” hivatást kell vállalnia. Vagyis — ahogy egy más közegben, a csehszlovákiai magyarság életkörülményei között Fábry Zoltán is kijelölte a feladatokat — a magyarság és a szomszéd népek között kell építenie a hidat, a kapcsolatokat. Nem könnyű hivatás, a kisebbségi magyarság mégis vállalja s igyekszik betölteni. 2. Az öntudatnak szerves része a hagyomány, s a romániai magyar szellemi élet egyre teljesebben vállalja hagyományait. A régebbi örökséget is természetesen, azt, ami a hazai művelődéssel egybeköti. Vagyis a „régi magyarságot”, Petőfit, akinek emlékünnepét épp az idén rendezték meg a Romániában élő magyarok, vagy Adyt, akinek szintén jelentős erdélyi kultusza van. A közös örökségből azonban külön rámutatnak az erdélyi vállakózásokra vagy jellegzetességekre. így például Kemény Zsigmondra, akinek reálpolitikai szelleme tudatosan vállalt hagyományt jelent; Bölöni Farkas Sándorra, aki széles körű érdeklődésével vívta ki korunk erdélyi magyar közvéleményének csodálatát; Petelci Istvánra, akinek realista epikájában egyik ősét keresi az erdélyi magyar prózairodalom. Az egyetemes magyar irodalom hagyományai és az erdélyi örökség külön színei tehát állandóan jelen vannak a szellemi élet tudatában. A hagyományok között azonban — érthető módon — kitüntetett helyet foglalnak el a romániai magyar szellemi életnek — jelen esetben az irodalomnak — azok az örökségei, amelyeket ennek a művelődésnek az önálló fejlődése hozott létre. Vagyis a romániai magyar irodalom ötvenéves története. Ennek a hagyatéknak a gondozásáról szeretnénk beszélni az alábbiakban. Mint minden örökségnek, ennek az örökségnek is megvan a maga sorsa. Az erdélyi magyar irodalom két háború közötti korszaka négy irányzatban gyülekezett. Az első irányzat jelentéktelen volt: a konzervatív irodalom irányzata. Ide tartozott például Szabolcska Mihály, Gyallay Domokos, György Lajos. Ezek az írók a hazai akadémiz- mussal tartottak fenn kapcsolatokat. Szerepük — noha a harmincas évek második felében, s főként Erdély egy részének visszacsatolása után kaptak némi utánpótlást a fiatalok közül — már a két háború között is elhanyagolható volt. A második irányzatot az Erdélyi Helikon köré csoportosult íróközösség jelentette. Itt gyűltek össze az erdélyi magyar irodalom legjobb szépirodalmi tehetségei: Tamási Áron, Áprily Lajos, Tompa László, Dsida Jenő, Kós Károly, Karácsony Benő, Szántó György, Molter Károly s még annyian. Ez a csoportosulás a haladó, radikális és liberális irodalmat egyesítette, nagyjából a Nyugat eszményei, vagy még inkább az lllyés-féle Magyar 94
