Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 5-6. szám - FÓRUM - Két hozzászólás a fiatal írók lillafüredi tanácskozásán - Bata Imre

dalom nyelvét különböző környezeti és szituációs viszonyok között műveli. A feltételek nem feltétlenül mindig és mindenütt kedvezőek. S ez ma már nemcsak attól függ, milyen nagy tömb vonzásában írhat az író. Korunk gyorsult iramában, a civilizációs és szellemi változékonyság idején kellő nehézkedés híján pusztulásnak van kitéve, túlzó gravitációban pedig — alkalmazkodás híján! — nem fejlődik, nem gazdagodik.

íróink nagy része odaadó figyelemmel van a változás iránt. A modernség vonzó igénye mindőnket áthatja. A fiatalokat viszont a hagyományra kell figyelmeztetni. Mert mintha gyengén állnának a tradicióval. Ez a fiatalság is tud történelmet. Nincs azonban históriai hangoltsága. Mintha rosszul tanulta volna meg a leckét. S ez az idősebbek felelőssége, azért beszélek róla. Azon a játszótéren, ahol az iskolai történettanulás folyt, eléggé monoton és unalmas szabályok szerint játszott tanítvány és tanár. Mindig csak a kizsákmányolás fokozódott. Fiatalságunk aztán most öntelt a múlandósággal szemben. Ami volt, rosszabb a ,,van”-nál. Erről a „van”-ról is akad azonban bőven kritikai képzete. Milyen elviselhetetlen lehetett a „volt”, ha a jelent is nehéz viselni ezekkel a lomha és értetlen felnőttekkel együtt. De majd a holnap, majd a jövő! A múlt fekete-fehér alapon történt felfogása így üt vissza a jelenre, s mivel a jövő csak virtuális, fiatalságunk Mohamed koporsójaként lebeg a jelen és jövő közti űrben, tulajdonképpen a pillanatban él, valódi távlatokat nélkülözve.

A fiatal írónak tehát van dolga az idővel. Ha valakinek, a nyelv művészének rétegesen kell látnia az időt. Annál is differenciáltabb tagolásban, mint ahogy lineárisan a tapasztalat tagolja. Maga a múlt kategóriája akkor váltható esztétikumra, ha a „volt”- ban az író az életszerű jelenvoltot is meg tudja teremteni. Elenyészett életformákkal, viselkedésmódokkal nemcsak a rossz hullott sírba, hanem értékeket is őriznek a múlt idő végtelen temetői. Az írónak nemcsak az értékelt történelemmel kell ismeretségei kötnie, hanem a tárgyi anyaggal, a rengeteg emlékezettel is, mert ő az emlékekből, a feledettből is él. Különbség van a történettudomány és a tradíció-alkotás között. Utóbbit az írónak kell vállalnia.

Tágas kaput nyitni a múlt időkre! Az irodalmi hagyományt is el kell különíteni az irodalomtörténettől. Amazt, a most aktuálisat és lehetőt, ugyancsak az író alkotja. Eközben a nyelv történeti értékei is a tudat vonzásába köröznek. Nem tapasztalom, hogy fiatal íróink akár csak annyit is törődnének a nyelv időbeli vetületeivel, mint térbeli állapotásval, noha utóbbira se igen ügyelnek.

Azt akartam elmondani, az irodalom immanens felfogásának bármily képzelhető és valóságos elképzelése tarthatatlan. Mégsem mindegy, hogyan választjuk meg az irodalom transcendenciáját. Itt és most, optimálisan. A nyelvre mutattam. Ez azonban nem azt jelenti, mintha azt vélném, az egyetlen és kizárólagos elképzelést adtam volna elő. Nem hiszek az egyedül üdvözítő vallásokban. Igyekeztem is jelzésekre szorítkozni. Nem is annyira az előadottak kiterjedtsége és az idő, a hely szűkössége konfliktusa okán. Azt szerettem volna jelezni, az éneknek nincs határa, e gondolatsor is csak intonáció akart lenni.

Az irodalom, mint alkotója, társadalmi produktum. De az irodalom nem azonos a szociológiával. És minél teljesebben működik a társadalom, mint organizmus, annál inkátb kitűnik az irodalcm különös rendszer természete, viszonylagos autonómiája. Ez ;z autonómia nem teszi kitüntetett rendszerré az irodalmi mű organizmusát, a mű mégis olyannak látszik, mintha kitüntetett volna. Lehet a mű e naív önteltségén mosolyogni, mégis kötelességünk a jelenség dialektikáját megérteni. Bármennyire is jelentéktelen az író valóságosan, de ha író, becsvágya az úristenével mérhető: Kimondani az igét: „Legyen világosság!” — És lön világosság.

90