Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 5-6. szám - Pap Károlyné: József Attila és Pap Károly
r()ap JCárőLtpií József Attila és Pap Károly Úgy látszik, olyan időket élünk, amikor még a legöregebb megállapítások is megfordulnak a sírjukban. Minden múlandó, véltem eddig, s most látom, semmi sem múlandó. Megírhatom régesrég eitemetettnek vélt emlékeimet József Attiláról. Az Üllői út III. szám alatt laktunk, egyszoba-konyhás lakásban. Vasárnap volt, hideg téli idő. Férjem a várost rótta, akkoriban délelőttönként is bevetődött valami kávéházba, írnivalója egész nap nem hagyta nyugton. Kopogtak. Konyhánk a gangról nyílt, előszoba, és egyéb mellékhelyiségek, ilyesmink nem volt. Gyorsan félrehúztam a tűzhelyen a lábost, siettem ajtót nyitni. Vajon ki lehet? Mert bennünket nemigen látogattak. Egy fiatalember lépett be, sohasem láttam. Vöröses bajusza, mondhatnám, természet- ellenesen, idegenül hatott rám. Nagyon fiatalnak, furcsának tűnt a bajuszhoz, eddig csak öregeken láttam. Mindez azonban csak éppen hogy belémvillant, mert a fiatalember máris kérdezte: — Kari itthon van? Kari? Ez a fiú ismeri Karit, s akkor közénk tartozik. Egyszeriben megörültem a vendégnek. — Nincs itthon, de minden percben várom. Tessék befáradni. — Maga a felesége? — Az. — Én meg József Attila vagyok. — József... Attila ... — mondtam utána a nevét. József Attila ... — Sohasem hallotta Karitól ezt a nevet? — Nem. Szoktak találkozni? — Néha. Utcán, kávéházban, de éppen azért jöttem, hogy magammal hívjam őt. — Egyelőre tessék befáradni, és ebéd után majd ... — Nem, nem megyak be a szobába, majd itt ülök le, erre a hokedlire, ni. Úgy. — De kérem ... — Semmi de. Vagy talán terhére vagyok? — No de hogy gondolhat ilyet?! Csak éppen hogy... a konyhában? Akármilyen szegényesen is élünk, azért a konyhában mégsem fogadom a férjem ... — Barátait. Mondhatja nyugodtan. Mi igen jó barátságban vagyunk egymással, ha nem is beszélt rólam. — Ó attól még... Nem beszél ő nekem senkiről... — Maga prózaíró, vagy költő? — Hát... költő. — Az gyönyörű. Azt nagyon szeretem. Ja igaz! Hová is akarja vinni a férjemet? — A báró Hatványhoz. Odaadtam neki a Megszabadítottált, és most üzent érte. Velem üzent, mert én szeretném őt bemutatni Hatványnak. Attila nem vetette le a kabátját, hanem ott gunnyasztott a hokedlin,és nagy érdeklődéssel kísérte a marhasült fortyogását. Máig sem tudom, miféle ösztön volt, ami hirtelenül, szinte minden átmenet nélkül arra indított, hogy így szóljak Attilához: — Mondja, hiszen rólunk is tudja mindenki, hogy koldusszegények vagyunk, s én ezt csöppet sem szégyellem; mondja: nem éhes maga? Elmosolyodott, s akkor már tudtam, mit tegyek. — Maga most velem fog ebédelni, s úgy várjuk majd Karit, jóllakottam A fene tudja, mikor tér vissza kódorgásáról, meg aztán egy feketére való is van a zsebében, nem jön az haza, míg el nem költi, vagy saját magára, vagy arra a Fáyra, arra a részeg festőre, ha ismeri. — Fáy? Ismerem. Érdekes alak. — Én nem szeretem, mert mocskos és mindig a padlóra köp. No, de mindegy. Ne várjuk meg Karit. Tessék. — S azzal máris megterítettem a konyhaasztalt, mert sokkal melegebb és barátságosabb volt itt, mint a szobában. Nekiültünk, s én teleraktam tányérját hússal, krumplival, friss jó vizet ittunk utána, és József Attila megint elmosolyodott, valahogy olyan kedvesen, hálásan, mintha csak mondta volna: — No, ez tetszik nekem a Kari feleségétől. — Maga hol lakik és hogy él? — kérdeztem. Ekkor a két nőtestvéréről beszélt nekem, hogy pillanatnyilag náluk lakik a Körúton, ahol panziójuk van. De nem szeret ott lenni. Napközben csak ődöng ide-oda a városban, 43
