Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 1. szám - ÖTVEN ÉVE TÖRTÉNT - Sinkó Ervin levele Kecskemétre - Welther Dániel: Nagy idők tanúja
1910-es évek elején Uitz Bélával és Gorka Gézával együtt elvégezte. Egészen onnan, hogy Simái Imre, a már elfeledett, de ma is modernnek számító szobrász volt a mestere és egészen addig, hogy a főiskola elvégzése után nyomban elvállalta egy épülő ház szobrászmunkáit. A vállalkozók tönkrementek, a kezdő művész pedig csak annyi pénzt kapott, hogy a hitelezőit kifizethette. Ekkor találkozott először a kapitalizmussal. Később pedig az első világháborúban, amikor — mert nem tudott németül és ráadásul még tartalékos is volt — mindig oda tették, ahol „büdös” volt. Ez volt az előzménye annak, hogy az őszirózsás forradalom után Kecskeméten nyomban nemzetőr lett. A megfakult Írás ezt így bizonyítja: „Imre Gábor a kecskeméti nemzetőrség megválasztott tiszti bizalmi férfia.” Ekkor lépett be a szociáldemokrata pártba és közéleti tevékenysége azzal rangosodon, hogy tagja lett a városi katonatanácsnak. A fiatal tiszt nevét sokan megismerték a Magyar Alföldben megjelent Panama a lókórházban című leleplező írásáért. A direktórium győzelme után Imre Gábor a kecskeméti vörösőrséget parancsnokolta. Tévedés lenne azt hinni, hogy a vörösőrség egy akaraton tolt, hiszen a csendőrség testületileg beleolvadt. Ezt nagyon jól jelzi báró Babarczi százados személye, aki akkor ugyancsak parancsnok volt. Amint megneszelték a legkisebb lehetőséget, felléptek a proletárdiktatúra ellen. így volt ez 1919 május első napjaiban is, amikor a románok nyomása Szolnoknál megerősödött. A csendőrök vagy százan, alaposan felfegyverkezve a városháza elé vonultak, hogy tárgyaljanak a direktóriummal. De dolguk vágezetlen elkotródtak, mert erős volt a proletárhatalom és Budapestről munkászászlóalj érkezett. Közöttük veit Imre Gábor öccse is. Néhány nappal később a törvényszéken székelő hadosztályparancsnokságra hívták Imre Gábort. „Magát Csongrádra vezényeljük” — jelentette ki a vitatható érzelmű parancsnok. Mi lesz, ha nem megyek? — tette fel a kérdést a vörösőrparancsnok, hiszen az elvezénylésben az ellenforradalom mesterkedését látta. A parancsot mégis teljesítette és végül Kistelekre került zászlóaljparancsnoknak. Szatymaz környékén 60 kilométeres szélességű frontot kapott, amelyet mindennap végiglovagolt. A túloldalról a négerek sokszor célba vették, de a golyó mindannyiszor elkerülte. A frontot a gyenge lőszerellátás miatt nem kismértékben a vöröskatonák leleményes hősiessége és az ellenforradalmi csapatok irtózatos félelme tartotta. Közben találkozott Vágó Bélával és báró Osztenburggal, aki akkor Kiskunfélegyházán katonai parancsnok volt. Ismertette a katonai helyzetet és Vágótól fegyvereket kért. Kapott is egy vagon kézigránátot és a bárótól két csendőrtisztet. Attól kezdve nem volt nyugalom a zászlóaljban. Horthytól parlamenterek érkeztek, hogy a zászlóalj álljon az ellenforradalom oldalára. Imre Gábor megkérdezte: Maguk tettek esküt? Igen—voltaválasz. — Akkor maradjanak itt!— Arról szó sem lehet — tiltakoztak a parlamenterek. Nahát, akkor tudják meg, hogy mi is esküt tettünk és pusztuljanak innen, míg jól megy dolguk. Másnap csak lopva, a szőlőkön át jöttek az izgatok, de minden alkalommal puskatus fogadta őket. Aztán bekövetkezett az összeomlás. Imre Gábor nem hitt benne, gondolta, ha a tiszai front összeroppant, a dunai majd tartja magát és nyugatnak vonult. Egy reggel Kiskunhalason utolérték a románok. Délelőtt tíz órakor négy csézán már Horthy és kísérete is ott termett és a románoktól kérték a zászlóaljat. Nem kapták meg. Az elvonuló csézákon Imre Gábor megpillantotta azt a két csendőrtisztet, akit Osztenburg báró küldött neki „segítségül”. Huszonnyolcad magával novemberig Aradon volt. Aztán Szolnokon a katonai törvényszéknek adták át, majd a Margit körútra került. Később áttették a polgári hatóságokhoz és pár hétig a gyűjtőben volt. Egyszer íráspróbát tartottak és ő a cédulára azt írta: Szerencse fel! Nem tudni miért, talán a szép betűkért, irodai munkára osztották be. A huszonnyolcból nyolcán még mindig megmaradtak, mivel sehogysem akarták kijelenteni, hogy ők csak úgy belesodródtak az eseményekbe és fenyegetés hatására tették, amit tettek, Váry fő ügyész elé kerül'. Mi a kívánsága? — kérdezte. — Vigyenek Kecskemétre — volt a válasz. És 1919 karácsony estéjén Imre Gábor bilincsekbe verve Kecskemétre érkezett és tavaszig a börtönben volt. Áprilisban internálták és a városháza pincéjében várta a szabadulást. Utána rendőri felügyelet, majd állandó megfigyelés, melynek bizonyítására dokumentum is kínálkozik. Egy nagy rózsaszín karton. Címe: Figyelő lap. Kelte: 1938. Nagy fekete keretben a jelzés: Az állami és társadalmi rend szempontjából veszélyes. S a „veszélyes” ember az iparitanuló-iskola rajztanáraként szobrokat, domborműveket alkot. Sok rajza, festménye hirdeti 1919 emlékét. Az utóbbiakat kevesen látták, legfeljebb azok, akik egyénileg érdeklődtek és a mester — senkit sem visszautasítva — megmutatta nekik. És nyomban felötlik a kérdés: vajon az illetékesek közül eszébe jutott-e valakinek, hogy ezeket a műveket, amelyekből a munkás- mozgalom, a történelem levegője árad, a nagy nyilvánosság elé tárj,.? Sajnálatos, hogy Imre Gábor azon kevés művész közé tartozik (ha nem az egyetlen!), akinek még nem adatott meg az önálló kiállítás. Amikor erről beszülünk, alig észrevehető keserűséggel legyint: a fiataloknak az öregek munkája már csak anakronizmus. Pedig művei frissességről, modern felfogásról, az ember iránti szeretetről és mélységes tiszteletről vallanak. Nem is lehet ez másként, hiszen a munkásmozgalomhoz is elsősorban humanizmusa vezette. És negyedszázad után, a felszabaduláskor a művész visszatért már megpróbált őrhelyére, hogy egészen 1957-ig ott szolgáljon. A külső szemlélődő azt mondaná: feláldozta a művész- kedést. De Imre Gábor nem így érzi. Azt tette, amit tehetsége és lelkiismerete szerint tennie kellett. A művészetben biztosan messzebb is juthatott volna, de vajon hány művész jutott el odáig, hogy ilyen 43
