Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 4. szám - JEGYZETEK - Varga Mihály: Amire van idő és amire nincs (Az értelmiség korszerű műveltségének problémáiról)
A hivatásos közigazgatási, jogi, népművelési, politikai pályán levő emberek között is (természetesen az előbbi példákhoz hasonló szűk keretek között) azt kellett tapasztalnom, hogy a munkakörök megkívánta szélesebb látókört biztosító műveket nem, vagy csak alig ismerik. Mivel kezdtem ezt az írást? Azzal, hogy egy mérnök ismerősöm nem tudott semmit a Zalotay-féle szalagház-vitáról. És folytattam azzal, hogy ilyesmi más szakmájú emberekkel is előfordul. Az, hogy a saját szakmájukkal kapcsolatos könyveket nem ismerik, nem olvassák. Azt talán említenem is felesleges, hogy adatszerző tapogatódzásaimat tudatosan végeztem. Hogy vizsgálódásaimat nem terjeszthettem ki nagyobb körre is, annak sokféle akadálya volt. Egy nagyobb igényű tanulmány írása feltétlenül szükségessé tenné ezt. Ahhoz azonban e kevés példa is elegendő lehet, hogy jelzéseket adjon. Jelzéseket egy olyan területről, amely a gyors gazdasági és társadalmi-politikai átalakulások, változások mellett igen-igen elmaradt. A korszerű műveltség és korszerű világlátás területéről. Ha csupán ilyen szerény jelzéseknek fogjuk fel a felhozott példákat, akkor lehetetlen lesz nem egyetérteni felemlítésükkel, idáig csak könyveket emlegettünk. Ám mennyivel sokszínűbb, átfogóbb, teljesebb — ennélfogva meggyőzőbb — lehet a kép, mely a különböző értelmiségi pályán dolgozó emberek korszerű műveltségének jelenlegi állapotát mutatja, ha a könyveken túl témákat, problémákat, a tudományok és a művészetek világából kiragadott kérdéseket említünk annak hangsúlyozására és bizonyítására, hogy igenis nincs minden megnyugtató rendben. Idáig néhány kiragadott példával azt próbáltuk bizonyítani, hogy egyes értelmiségi szakemberek a saját szűkebb munkakörük megkívánta ismereteken túl — amihez a rutin, a sokszor lelketlen mechanizmus társul — nem látják be szakmájuk horizontját, különösen nem a legújabb felfedezéseket, vitákat, hipotéziseket. Nem, mert nem kísérik figyelemmel a szakirodalmat. Arról beszéltünk hát, hogy ki-ki mennyire tart lépést saját szakmája fejlődésével. Pedig amikor a korunkbeli ember korszerű műveltségéről, a humán és természettudományos műveltség szintéziséről, a korszerű világ- és életlátásról, a külső világ tudatunkkal való intenzív megragadásáról beszélünk, akkor,valljuk be, nem csupán erre gondolunk. Nem, hanem arra, hogy függetlenül a saját munkakörünktől, rendelkezzünk a tudományok, a művészetek területén olyan és annyi ismeretanyaggal, amelynek alapján képesek leszünk a természet és a társadalom legfőbb törvényszerűségeit felfedezni és megérteni, a világ anyagi fejlődésének és állandó átalakulásának minden lényeges vonását érteni, képesek legyünk önmagunk helyét meglelni ebben a ma még mindenki részére állandóan titkokat és meglepetéseket tartogató végtelen világban. Gondolom, ezzel igy egyet is értene mindenki. A probléma ott van, amikor alig teszünk ennek érdekében bármit is. Mert az, hogy az újságíró vagy a festőművész, az irodalomtanár vagy a népművelő legalább viszonylagosan ismerje és értse az általános és speciális relativitás-elméletet, tudja mi az a thermodinamika, vagy nukleinsav, értse a bizonytalansági reláció elvét, az bizony erőt, kitartást, egyszóval áldozatot kíván. Áldozatot az idő szempontjából is. Ugyanúgy az is természetesen, hogy az agronómus, orvos, vagy katonatiszt, jogász vagy szőlészeti kutató otthonosan mozogjon az esztétika, filozófia, a művészettörténet, továbbá a folklór, a történelem, a nyelvek világában és legalább a legszükségesebb értesülései, ismeretei legyenek az antropológia, szociológia területéről. Természetesen még korántsem jeleztem mindent: hisz hol van a csillagászat, a technika, mechanika, elektromosság, geológia, politika és ideológia, a vallások, a jellemtan, a pszichológia, a közgazdaságtan, stb. stb. Itt most két dolog védekezésül ide kívánkozik. Az egyik: vizsgálódásaimat vidéken (város, falu) végeztem, ahol az átlagos szint bizonyítottan a főváros alatt marad. (És természetesen nemcsak ilyen negatívumokkal találkoztam, sőt: sok ragyogó példát is elmondhatnék. Pl. a nyelvtanár, aki vallástörténeti, filozófiai kérdésekkel foglalkozik. Vagy a matematikus, aki esztétikai, művészettörténeti műveltségéről közismert. És a jogász, aki irodalmár, a másik jogász, aki antropológiai kutatásokat végez, stb. stb.) A másik: olyan kevés a vizsgálati alany, és a szociografikus alaposságot annyira nélkülöző volt a módszer, hogy természetesen eszembe sem jutott messzemenő következtetések levonása a rendelkezésre álló tények, adatok alapján. De egyrészt — mint azt már említettem —jelzéseknek, nyugtalanító jelzéseknek bátran felfoghatjuk őket, másrészt e mostani bizonyítékszerző, adatszerző beszélgetéseimen túl sokéves és sokfajta hasonló tapasztalat siettetett leíratni velem aggályaimat. A várható bírálatok kivédéséül szolgáló két említett dolgon kívül egy harmadikat is megemlítek még. Azt, hogy tudom: a tudományok állandó differenciálódása, új tudományágak születése (égi mechanika, magfizika, asztrofizika, biokémia, filmesztétika, stb.), a könyvnyomtatás hihetetlen mértékű elszaporodása, az a tény, hogy egy-egy kérdésről könyvtárnyi könyvet írnak össze gyakran (Napóleonról kétszázezer tanulmány),s az, hogy naponta, vagy tán percenként felfedeznek valamit, az hogy szédületes iramú a változás a világban, természetesen ránk kényszeríti mindnyájunkra a mindent-tudni-aka- rásról való lemondást. Ezt jól tudom. És mégis! Lemondani a mindent-tudni-akarásról, ezt aláírom. Egy feltétellel. Ha helyébe ez jön: a lehetőséghez-képest-mindent-tudni-akarás. (Egy epigramma azt hiszem, jól fejezi ki ezt: „Bármennyire látom, hiábavaló itt minden célratörés, a Rész az Egészet uralni soseképes, mégis: ereimben amíg mozdul a vér, lemondani nem tudok erről.”) Es itt érkeztünk el tulajdonképpeni mondanivalónk legfőbb lényegéhez. Annak kijelentéséhez, hogy vannak értelmiségi pályán működő emberek, akik nem követnek el mindent annak érdekében, hogy a 75
