Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 4. szám - HORIZONT - Magócsy József: Néhány szó a kárpátaljai magyar irodalomról
Kiszakított lapok c. elbeszéléskötete is (1965.) Szenes írásai több orosz és ukrán nyelvű prózai gyűjteményben is megjelentek; tudunk nagyobbszabású regényterveiről is. A két legjellegzetesebb egyéniség azonban Bállá László és Kovács Vilmos. Mindketten éppenhogy elmúltak negyvenévesek: Balia a Kárpáti Igaz Szó főszerkesztője, Kovács tevékenysége elsősorban a kiadóban és az írószövetség körében folyik le. Bállá László meglehetősen termékeny író és többféle műfajban is jeleskedik. Első verseskötetei (Zeng hangosabban! 1951; Kitárom karom, 1954; Rohanó évek sodrában, 1956) még Bakó László név alatt jelentek meg. Ezek a versek korunknak gyermekei: a forma népiességét, egyszerűségét sokszor minősítjük kissé eröltetettnek s világosan érezzük, hogy írójuk gondolkodásában összetettebb, elmélyültebb megnyilatkozásai számára szűkek ezek a keretek. Ezért üdvözölhetjük igaz örömmel Nyári lángok c. kötetét (1961), amelyben egyrészt a régi hangulatok kötetlenebb formában jelentkeznek — bizonyos ciklusos variációs-lehetőségek bőséges kihasználásával, másrészt a gondolatiság eluralkodását kifejező rövid epigrammák lepnek meg frappáns fogalmazásukkal. A régebbi magatartásból nem a petőfieskedő formakultusz, hanem Petőfi igazi, emberi és forradalmi öröksége maradt meg, ez hallatszik ki a címadó költői elbeszélésből is. A publicista Bállá három riportkötete közül főleg A holnap öröméért (1961) c. füzetet emelhetjük ki, amelyben egy fiatal pedagógusból lett tanügyi vezető életútját mutatta meg, azokkal az eredményekkel és gondolatokkal együtt, ahogy a címként választott Makarenkó-idézet valósággá válhat. Ez az a város (1962) c. kötetének négy riportjában inkább a szépprózára áttérni szándékozó író ujjgyakorlatai ismerhetők fel. Ezeknek folytatása két ifjúságnak szánt kötete, immáron szép- irodalmi igénnyel 1963-ból és 1965-ből, különösen az utóbbira (Hidi Pista biciklista) felfigyelhettek volna már régebben is a hazai ifjúsági irodalom gondozói: oktatók, kritikusok, kiadók egyaránt. Talán nem tévedünk, ha két prózai kötetét tartjuk legértékesebbnek. A Meddő felhők (1964) volt az első igazán igényes, terjedelmében is jelentősnek mutatkozó eredeti prózai alkotás, amely a Kárpátalján megjelent. Egy kisváros életének bemutatását kapjuk, nem egyszerű és passzív szociográfikus adatközléssel, hanem szinte képzőművészeti erővel történt életrekeltéssel. Ez a városi társadalomrajz megfelelő alapot és hátteret nyújt egy jehovistává lett fiatalember életéről: útkeresésétől a végső bukásig. A sikerült, jó jellemábrázolás még véletlenül sem egyszerű vitairat, vagy propaganda brosúra az említett szekta ellen (ilyet is ismerünk: Bihari Sándor írását — A r m a - gedon zsoldoskatonái címmel — 1962-ből), hanem biztos ideológiai alapról végzett igazi írói lélekrajz és elemzés, szépirodalmi ábrázolással, a főszereplő föltétien bukásra kényszerült harcának, vergődéseinek, belső válságának bemutatásával. A mindennapok nagy kérdései iránti érzékenység jellemzi 1967-ben megjelent novelláskötetét (Parázs a hóban). A 16 elbeszélés a magyar széppróza nemes hagyományait követi: olyan tárcák ezek, amelyek a régebbi nagy napilapok legkedvesebb olvasmányai voltak, s amilyeneket nagy prózaíróink mindig szívesen írtak. Közéleti érzékenység, viszonylag könnyed és elegáns szépirodalmi stílus együtt jelentkezik ezekben az írásokban. A dantei életút felén vissza-visszatekint az író: novellái főszereplőiben többnyire az eddigi élet mérlegének megvonására kerül sor s azt ábrázolja, hogy legalább egyszer mindenkinek szembe kell néznie magával, meg kell járnia a poklot, hogy dudásként kerülhessen a csárdába.... (Talán a kötet címadó novellájában sikerült ez a legjobban: egy pedagógus közéleti harcának olykor kissé bizarr, igényes elemző rajzában.) Kovács Vilmos eddig megismert művészete nem jelentkezett ilyen sok formában, s köteteinek száma is alacsonyabb. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Kovács jelentősége kisebb lenne, mint fentebb ismertetett kortársáé. Régebbi három verseskötete (Vallani kell, 1957; Tavaszi viharok, 1959; Lázas föld, 1962) többnyire zsánerképeket, elmélyült elmélkedéseket tartalmazott, közéleti reflexiók igényesen poétikus megfogalmazásait. Hosszú, gondos írói munkával érlelt regénye csak késve jelent meg, de a figyelmet elsősorban ez irányította rá. AHolnap is élünk c. kötetről van szó (1965), amelyiknek fogantatása egyidőre esik Szolzsenyicin vagy Lengyel József hatalmas belső töprengéseinek megírásával, miután az SZKP XX. kongresszusa határozottan szembenézett a személyi kultusszal. Itt is ilyen szembesítésről van szó: egy kárpátaljai kisváros értelmiségi köreinek belső vívódásáról, ahogy fájdalmas, de felszabadult érzésekkel teszik próbára magukat, keresik az új lehetőségek gyakorlati megvalósításának új útjait, azzal az aggódással, hogy az elmúlt időszak igazi eredményeiről, vívmányairól se feledkezzenek meg, amikor a tévedésekkel leszámolnak magukban és a közéletben. Mélységes gyökerű vívódások ábrázolásának vagyunk tanúi e könyv olvastakor; nem az ún. lágerirodalom szaporításáról van szó: a megbírált múltnak nem is annyira a tárgyias eseményeiről, mozzanatairól került itt szó, hanem az emberek belsejében lefolyt és folyó harcról — sok-sok vitában, párbeszédben, eszméltető szóharcban. Ezek után nem lehet meglepetés, hogy a most, karácsony táján megjelent verseskötetben is a töprengés, az önmagával és helyzetével vitatkozó Kovács Vilmossal találkozunk (Csillagfénynél, 1968). A kötet címadó verse határozza meg a kötet alaphangját: „Nyakamban csillagfénynél írott tábla: Ember vagyok.” S mivel az atomkorban kozmikus méretű mozgások és harcok közepette élünk, hasonlóképpen a kozmosz segítségét kell kérni, hogy ne feledkezzünk meg ember-voltunkról, mert különben vesztünkbe rohanunk. Kovács ezzel a vigyázó, figyelmeztető aggódással tölti be ezeket a 5* 67
