Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 4. szám - HAZAI TÜKÖR - Nagy Piroska: Halasi cigányok között
Akik nem tudtak saját erejükből lakást vásárolni, azokat a tanács segítette ún. „Cs-lakások”, vagyis csökkent értékű lakások építésével. Egy-egy család 62 000 Ft kölcsönt kapott s egy „Cs-lakás” építése 68 000 forintba került. Most, hogy változtak az árak 82 000 forintba kerül. Eddig 12 „Cs-lakás” épült Kiskunhalason. Pár hét múlva már nem egy család, hanem két-három család lakott ezekben a kisméretű házakban. A telephez mérten még mindig jobb lakáskörülmények idevonzották a rokonságot is, s ismét túlzsúfoltság következett, mert most már a konyhát és kamrát is elfoglalta egy-egy család. Aztán üzletelni kezdtek a lakásokkal. A 12 „Cs-lakásból” hetet már eladtak. Jogtalanul, hiszen aki az árát kifizette, nem írathatja saját nevére. A kiskunhalasi tanács elhatározta, hogy felszámolja a Harangos telepet, de a jelek szerint saját pénzügyi keretei között ezt nem oldhatja meg, állami segítség nélkül, mint ezt más városok, falvak tették, ahol jóval kisebb a cigánylakosság. S az ottani hatóságok számára is hősies munkát jelentett ez. Emlékszem a porcsalmai tanácstitkárnőre, aki minden hónapban bevásárolta a lisztet, zsírt, cukrot a cigánylakosságnak, mert pénz nem lehetett a kezükbe adni. A tanács egész szociális alapját ezek a vásárlások emésztették fel. Rászoktak arra is, hogy a tanács vásároljon a cigánygyerekeknek tankönyvet, tintát, füzetet, temettesse el a halottaikat. Emlékszem, hogy egy különösen jókeresetű férfi anyósának temetésére megtagadta a tanács az ingyen koporsót, hiszen a család férfitagjai összesen hatezer forintot kerestek havonta. Akkor a család betette a halottat egy kisméretű ládába, amelyből kilátszott a keze, lába, végighordozták a falun, hangos tüntetéssel, hogy íme a népi demokrácia így gondoskodik róluk. De pozitív példákat is sorolhatnék, különösen a borsod-zempléni falvakból. Itt tiszta, szépen bútorozott lakások egész sorát látogattam végig, nem egy helyen perzsaszőnyeg borította a padlót, s az elegánsan öltözött fiatalasszony büszkén mesélte, hogy még három évvel ezelőtt nem akartak cigányok mellé ülni a moziban, de mióta ők is szépen öltözködnek ez már megszűnt. Vagyis meggyőződhetett róla, hogy az idegenkedés nem a cigánynak szólt, hanem a piszkos embernek. Persze az új házakban is előfordult, hogy a tanácselnök a következőképpen korholta a háziasszonyt: Ejnye Balogné, televíziót már vettek, deW. C.-t még nem épített az ura! — Hogy beleessík a kisgyerek? — kérdezte rémülten a fiatal anya, akinek három gyűrűt láttam az ujján. Külföldi példákat is hozhatnék. Angliában ma is élnek vándorló törzsek, akik ma már nem lovas szekerekkel közlekednek, hanem ócska, múzeumba illő autókon, teherkocsikon. Tábort vernek egy- egy város határán, nem kevés gondot okozva az ottani hatóságoknak. Úgy emlegetik őket: Európa négerei. Az olyan humánus, ritka türelmű és erejű ember, mint Macs- kási József Kiskunhalason, azt mondja róluk, ők az emberiség fejletlenebb kistestvérei, akik még nem nőttek fel, akikért felelősek vagyunk. Hatszáz éve élnek cigányok Magyarországon, soha nem kaptak annyit, mint az utolsó húsz évben. De átnevelésük hosszú időre szóló program. Próbálgatják, melyik út a legcélravezetőbb, s az is kiderült, amiért megdolgoznak, azt jobban megbecsülik, mint az ajándékot. Pl. a volt művelődési házat a Paprika Antal tsz harangostelepi lakosokkal bontatta le s ez mindkét fél számára kifizetődő volt. A bontásból nyert anyagokból lehet új házat építeni számúra, amelyhez csak a szakembert biztosítja a tanács. Kísérleteznek a telepen napközi otthon felállításával is, hogy a házi feladatot is pedagógus felügyelete alatt készítsék el a gyermekek. Ruhasegélyt a jövőben úgy kapnak, hogy azt a ruhát csak az iskolában, napköziben viselhessék. Macskási József azt mondja: — A legnagyobb ellenállást magunkban kell legyőzni. Hány vállalatvezetőt kellett meggyőznöm, míg állást találtam minden cigányférfi számára! S mikor jutunk el odáig, hogy legalább a boltban ne tegezzék le a fiatal elárusítók az öreg cigányasszonyokat. Ma is beolvastam egy hentesnek, aki különben nagyon derék ember, párttag és munkásőr, de mikor kényszervágott állatot mért és a cigányok is szerettek volna vásárolni az olcsóbb húsból, rájuk szólt: „Ti később jöttetek.” Miért ti? És miért nem maguk? Ha mi nem vesszük őket emberszámba, akkor miért követeljük meg, hogy civilizált életmódot folytassanak? Én hiszek a környezet változtató, emberformáló hatásában, ezt megfigyelhettem már azokon a cigányférfiakon is, akik az ország különböző részein dolgoznak. De asszonyaik mitsem változtak! S nincs olyan nőtanácsunk, amelyik foglalkoznak velük. Nem tudom, létezhet-e olyan nőtanács, amelyre jobban hallgatnának mint Macskási Józsefre. Józsi bácsinak szólítják, boldogok, ha megdicséri az új ruhájukat, a gyerekeiket. Nem feleselnek vissza akkor sem, ha megszidja őket a rendetlenségükért. A cigányok tűzbe mennének Macskásiért és az orvosukért Dr. Kálmán Józsefért. Ők ketten kilincselnek a tanácsnál és különböző vállalatoknál az ügyeikben. S ha a barnabőrű, feketeszemű gyerekek közül lesz majd, aki felnövekedvén megírja a Harangos telep történetét, csupa nagybetűvel örökíti meg az utolsó „cigányvajda” és a „Doktor Bácsi” nevét. S azt hiszem, ez lenne az igazi hiteles krónika, hiszen én bárhogyan igyekszem is: csak kívülről látom őket. Ők megtanulták elrejteni sérelmeiket, titkaikat s bizonyos, hogy mi is oka vagyunk, amiért nem bíznak bennünk. De közülünk hányán képesek irántuk arra a bizalomra, hitre és munkára mint, Macskási József és Dr. Kálmán József? 55
