Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 4. szám - HAZAI TÜKÖR - Nagy Piroska: Halasi cigányok között
magyarul beszélni. Persze, a felnőttek egyrésze sem tud jól magyarul. Egymás között csak cigányul beszélnek. A kártyát nem tették le az asszonyok, de észrevettem, hogy papírpénz kötegeket rejtenek hirtelen a bő szoknyák alá. Ó, hát ez a játék pénzre megy, s később a rendőrség közléséből megtudtam, hogy egészen nagy összegek forognak. Némelyik háznál egész éjjel kártyáznak az asszonyok, unalmukban, mivel a férfiak csak hét végén járnak haza munkahelyükről. Az asszonyokat nagymértékben elkapta a játékszenvedély, némelyik menyecske egy éjjel az ura egész havi keresetét elkártyázza. A rendőrség néhány alkalommal rajtuk ütött s többezer forint volt a bankban. De most már egyre nehezebb a rajtaütés, mert őrszemeket állítanak fel a telep minden pontján s mire a rendőrség megérkezik, már eloltották a lámpákat. Most ülnek a füvön és kíváncsian néznek fel ránk. Ha beszélgetni akarok velük, le kell ülnöm közéjük. Érzem, felülről nem lehet szólni. Macskási rémülten nézi, hogy térdre ereszkedem egy csoport közepén s azonnal maszatos gyerekek dörgölőznek hozzám. Nem vagyok hős, borzongva gondolok arra, vajon milyen betegséget kaphatok, vagy ruhatetűt. Erőltetem a fantáziámat, mit éreznék, ha itt kellene élnem a Harangos-telepen, közöttük? Nem hiszem, hogy Magyarországon ma volna ennél alacsonyabb életszint. Megkérdezem a fiatalasszonyokat, tudnak-e kártyát vetni? Vihognak. Nem, csak az idősebb cigányasszonyok. De azok sohasem vetnek cigánynak kártyát, mindig csak magyaroknak. — Maga nem kíváncsi a jövendőjére? — kérdezem az egyiket, aki városi ruhát hord, tisztább mint a többi. Vállát vonogatja: — Nemigen nagyon. Én csak ílek, íldegílek. Egy kislányom van, hároméves. Én nem is akarok többet. A többi asszonynak tíz is van. Egyik születik, másik hal. Én akarok boldognak lenni. — Mi a boldogság? A pénz? — Nem. Az egíszsíg. Beteg ne legyek sose. Mert itt a telepen nagyon sok a betegsíg. — Férje hol dolgozik? — Építkezésen. Hét végén jön haza. A fiatalasszony huszonegy éves. írni olvasni nem tud. Televíziója nincs, csak táskarádiója. A tánczenét szereti legjobban. Aztán egy huszonkétéves fiúval beszélgetek. Azt állítja, ma szabadnapos, de holnap már dolgozni megy. Havonta ezernyolcszázat keres. Ismeri a környékbeli falvakat s már Pesten is volt. Büszke rá, hogy öccse ipari tanuló. Már legalább ötvenen szoronganak körülöttem. Megkérdezem, tanul-e még valaki szakmát? Nincs válasz. Megkérdezem, olvas-e valaki könyvet, vagy újságot? Határozott nemmel felelnek. Tartózkodóak, szűkszavúak, egymás között tárgyalnak a maguk nyelvén. A putrik közül kitűnik egy fehérremeszelt ház, előtte virágoskert és néhány gyümölcsfa. A kapun tábla: Tiszta udvar, rendes ház. Macskási bácsi megkeresi a háziasszonyt a kártyázok között,s a vékony barna nő, Kolompár Sándorné kinyitja az ajtót. Három gyermeke van, a gyerekek közül csak az ő fia visel cipőt. 11 éves lánya négyes tanuló a telepi iskolában. A szobában modern, új bútor, nagy tükör, szőnyeg és rengeteg tarka bazári holmi. De legalább tiszta. Az egyetlen tiszta ház a telepen. Kolom- párné védi a többi asszonyt, a piszkosakat, a lustákat: — Hogy is tudnának tisztaságot tartani, mikor olyan sokan vannak? Azokban a pici lakásokban nem lehet rendet tartani. Miért nem adnak nekik nagyobbat? — Ez a maguk baja — morog Macskási — Kapni akarnak, de áldozatot kevesen vállalnak a jobb életért. Létrehoztuk ezt a telepi iskolát. Igaz, ellentétben van a párt és a kormány határozatával, hogy külön cigány iskolát állítsunk fel, de itt speciális körülmények vannak. Ezt előkészítőnek szántuk, hogy innen kikerülő negyedik osztályosok már járhassanak a városi gyerekek közé. Hát kérem, egy szép napon sztrájkba léptek a kedves mamák és kijelentették: adjon az iskola kivétel nélkül minden gyereknek ruhát, cipőt, különben nem engedik őket iskolába. Ugyanis a városi úttörők időnként akciót indítottak a rászoruló gyermekek segélyezésére, dehát abból nem jutott minden cigánygyereknek s nem is lett volna jogos, hiszen némelyiknek az édesapja két-háromezer forintot keres. Nos, a kedves szülők bojkottálták az iskolát. Alapos kivizsgálás után a tantestület szabálysértési eljárást indított a szülők ellen. 33 szülőt büntettek pénzbírságra, de csak tízen fizették be. Azóta az iskolába- járás rendszeresebbé vált, de sajnos, amit az iskola napi négy órában csiszol rajtuk, az az otthoni környezetben semmivé válik. Hogy a Harangostelep mégsem vált a járványok fészkévé, az dr. Kálmán József több évtizedes, szívós munkájának köszönhető. Míg az orvosra vártam, belelapoztam a városi tanács jegyzőkönyveibe, s kiválasztottam néhány érdekes adatot. A Harangos telepen ötven gyermeket kellett felmenteni az iskolából testi vagy szellemi fejletlenség miatt. 22 túlhaladta a tanköteles kort vagy férjhezment 13 éves korában s már szoptat, ezeket is fel kellett menteni. 172 iskolaköteles van a Harangos telepen, ebből 72 a telepi iskolába van beíratva. 1968-ban a városi lakosságnál 3,54 százalék volt a csecsemő- halálozás, a Harangos telepen 14,28 százalék. A telepen szakértelem nélkül, szigetelés nélkül épültek a kunyhók, ezért az oldalfalak 60—80 cm magasságban nedvesek, a kis ablakok miatt sötétek, az ablakok egyrésze ki sem nyitható. A háziszemetet és hulladékot a házak körül szórják el. A tanács két 53
