Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 1. szám - ÖTVEN ÉVE TÖRTÉNT - Tarján István: Akik nem kímélték magukat a proletárdiktatúráért

Én a pestiek után mentem, a gátról figyeltem a küzdelmet. A harcvonal a vasúti töltés mindkét oldalán, a Tisza gátjától alig fél kilométernyire, a rozs- és kukoricatáblák között hullámzott. Hét óra tájt a románok erősítést kaptak, megkezdték az ellentámadást. Szentes felől oldalba kapták a 32-eseket, látszott, el akarják foglalni a hídfőt, hogy megakadályozzák a mieink visszavonulását.

Az egész magyar harcvonal lőszert kért. Ezt hallva, rohantam vissza, s a vasúti töltésen találtam egy ládával. Közben találkoztam a pesti zászlóalj politikai biztosával, egy harminc év körüli őrnaggyal, s az erős tűzben ketten cipeltük bukdácsolva a láda lőszert. Ekkor a híd körül már egyre szorosabbá vált a románok gyűrűje.

Lőszert, lőszert! Rohantam át a hídon, s megtudtam, hogy a műszaki század parancsnoka eltűnt. Tukarcs hadnagy vette át a parancsnokságot. A katonák odaátról már kezdtek volna visszajönni, de az ezredünk két harcosa, aki a hidat őrizte, nem engedte őket, csak a sebesülteket.

Tukarcs hadnagy kiadta a parancsot, hogy a műszaki század is menjen utána rohamra. O az első, én a második szakaszt vezettem támadásra. A hídfő körül, a túlsó parton, már nagy volt a tömörülés. A pesti zászlóaljból két-három század, s a mi ezredünk rohamszázada még tartotta magát. A műszaki század rohama viszont olyan heves volt, hogy magával ragadta az összes katonát. Az egész harcvonal ismét támadásba lendült, a románok vonala megingott, ellenségeink visszavonultak.

Estig tartott a küzdelem, akkor csend lett, kiépíthettük állásainkat. Másnap a pesti őrnagy felkereste a rohamban részt vett műszaki századunkat, gratulált, s azt mondta, hogy hadnagyunkat és engem felterjeszt kitüntetésre, az ötágú aranycsillagra. Azt mondtuk, nincs különbség közöttünk, az egész század egyemberként, vitézül harcolt. Akkor mindannyiónkat ki kell tüntetni, mondta. Biztató szavakkal kezet fogott velünk, visszament övéihez. Többé nem láttam. A századunknak egy halottja, öt-hat sebesültje volt, ketten eltűntek közülünk.

Harmadik nap a románok igen nagy erővel támadtak ismét, visszavonulásra kényszerítették a pesti zászlóaljat. A Kőrös folyónál viszont a Bácskai Vörös Ezred katonái visszaverték a támadást. Ellenük nem is indultak többé. Hanem a gáton annál vehemensebben lőttek, hogy a hidat megkaparintsák. A szakaszommal azonban, a vasúti töltésről, oldaltüzet nyitottam rájuk. így a 32-es zászlóalj nyugodtan vonulhatott vissza a hídon.

Alkonyatkor észrevettük, hogy a szakaszunk egyedül maradt a Tisza túlsó partján. Rajtunk kívül minden egység visszavonult Csongrád alá. Mintegy harmincán, kevéske lőszerrel, nem szánhattunk szembe a legalább százszoros túlerővel.

A sötétség leple alatt katonai ponton-csónakba szálltunk. Én utolsónak hagytam el a partot. Zsúfolásig megtelt a csónak, a pereme alig látszott ki a vízből. Ügyelnünk kellett, nehogy megbillenjen, s elsüllyedjen velünk. Evezőnk is csak kettő volt, puskatussal és kézzel hajtottuk csendben, lélegzet visszafolytva a vízi alkalmatosságot. Közben a románok szórványosan lőttek ránk. A Tisza közepén ütést éreztem a combomon, s észrevettem, a csónak oldalán ceruzavastagságban folyik be a víz. Ujjammal befogtam a golyó ütötte lyukat, így értünk át a Tiszán. A parton kivettük combomból a lövedéket, amely, szerencsémre, nem ért csontot. Bekötöztük a sebet, s reggelig őrködtünk, hogy a románok esetleges átkelését megakadályozzuk.

Sírtunk, amikor odaátról innen is, onnan is, lövések hangját hozta át az éjszakai szél. Ebből tudtuk meg, hogy a Tiszán túl szétszórtan maradtak még vöröskatonák, s nem könnyen adják meg magukat. Reggelre elcsendesedett minden. Elestek, vagy fogságba estek.

Csongrádon, a körletünkben közölték velünk, hogy a románok Szolnoknál áttörték a Vörös Hadsereg harcvonalát, s vonulnak Pest felé. Mi, akik megmaradtunk a műszaki századtól, nem többen, mint ötvenen, könnyesen megcsókoltuk egymást, s szétszéledtünk.”

*

Ő nem mehetett haza. Bújkált Félegyházán, majd egy tiszántúli faluba vetődött, családot alapított, s onnan Kiskunhalasra költözött.

A Tanácsköztársaság óta eltelt ötven esztendő története is regényes, de ha emlékeit felidézi, mindig azok a hónapok jutnak először eszébe, amikor vöröskatona volt. Ilyenkor ott van megint azok között, akik nem kímélték magukat, ifjúságukat a proletárdiktatúráért.

34