Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 4. szám - HAZAI TÜKÖR - Zoltán Zoltán: Sorsok a homokon

terméket: vajat, sajtot, túrót fogyasztanak. Ezeket a gyengén felszerelt tanyai szatócsboltok hűtőszekrény nélkül nem is merik tartani.

Az állatállomány fejletlensége nemcsak az emberi táplálkozás, hanem a talajerőutánpótlás szempontjából is kedvezőtlen. Régen Békésből hozatták a szőlősgazdák vagonszámra a szerves trágyát— ami a homok termőképességének fenntartásában mindennél fontosabb! — most azonban senki sem gondol a háztájiakra. Ezért a sertés-, baromfi- és a galambtrágya biztosítja a csekély szervesanyag-utánpótlást.

Éveken keresztül nem sokkal volt jobb a helyzet a műtrágyáknál sem. Amíg az állami gazdaságokban, téeszekben hetekig az eső mosta a kupacokba rakott műtrágyát a földeken, addig a háztáji gazdaságok egy kilót is alig tudtak kapni a vegyi boltokban. Valósággal verekedtek az emberek az üzletek előtt, és nagy protekcióra volt szükség ahhoz, hogy valaki félmázsa műtrágyát kaphasson. Hasonló volt a helyzet a növényvédőszerekkel és kötözőanyagokkal is. Amikor permetezni kellett volna, nem volt réz- gálic, amikor eljött a kötözés ideje, akkor kifogyott a rafia. A tanyai paraszt évtizedeken keresztül megszokta a rézgálic használatát. Az volt a gondozott szőlő, amelynek levelei kéklettek a gálictól. Ilyen azonban hol volt, hol nem volt hapható. Egyszer csak zineb, máskor cuprosán, a következő alkalommal csak vitigrán, megint máskor ortocid, vagy ortopaltán volt csak kapható, más-más dózisban, egyre emelkedő áron. Csoda-e, hogy a parasztemberek bosszankodtak, hiszen mire megszoktak már egy permetezőszert, már mást hoztak ki helyette. Arról nem is beszélve, hogy sokan rosszul lettek, megbetegedtek az új, ismeretlen permetezőszerektől, mert „a fene gondolta volna, hogy ha zinebbel permetezek még egy poh^r bort sem szabad meginni” — mondogatták. A vegyi kereskedésekben viszont egészen másirányú felvilágosító munka folyt. A kereskedők azt magyarázták hogy a bulgároktól várnak réz- gálicot csak még nem szállították le. A lengyelek csak porgálicot készítenek. Az NDK-ban csak a zinebet használják az is jó lesz. Elképzelhetetlennek tartom, hogyha a magyar külkereskedelem csak egy kicsit is figyelt volna ezekre az igényekre, akkor ne tudott volna kristályos rézgálicot folyamatosan beszerezni. De a háztáji termelők gondja-baja ugyan kit érdekelt? A korábbi „gazdaboltok” is inkább fonottbútort és kertiszéket árultak, minthogy ezekre a panaszokra figyeltek volna.

A tanyai embereknek viszont nehezen lehetett megmagyarázni, hogy miért van mindez? „Huncutság van ebben a dologban!” — mondogatták. Hiszen a rézgálic ára: 13,50 Ft, a vitigráné 31,80, a cuprosáné 34,90, az ortocidé 36,90 és az ortopaltáné 60 Ft, kilogrammonként. A raffia árát egyik napról a másikra 21 Ft-ról 61 Ft-ra emelték, azon a címen, hogy importáru. A műanyagszál még ennél is drágább. A foltexé például 52—63 Ft, a nylonraffiáé pedig 75 Ft. Joggal merült fel az a kérdés, hogy ilyen magas segédanyagárak mellett hogy lehet literenként 5—6 Ft-os mustot előállítani? A pincegazdaság ugyanis ennyiért vásárolta fel a mustot, amelynek borát 16—18 Ft-ért árusították a házaknál. Mégha az 5 Ft-os borforgalmi adót is beszámítjuk — amely azóta mérséklődött — még akkor is szép haszon volt a felvásárolt muston.

Hasonló méltánytalan háttérbeszorítás érvényesült a facsemeték, oltványok, nemes alanyok szétosztásánál is. A szövetkezetek gyümölcsfa lerakatai éveken át csak az állami faiskolák selejt csemetéit kapták meg. Csak ez jutott a háztáji gazdaságoknak! Vájjon ki érti ezt?

Egyesek túlértékelik a homoki háztáji gazdaságok — különösen a szakszövetkezeti területek — gépesítettségét. (Kertitraktor stb.) Az igazság azonban az, hogy a háztáji gazdaságok döntő többségében még ma is a kézi horolókapa, a metszőolló, a 18 kilogrammos magasnyomású permetezőgép és a 7 kilós faputtony a legfőbb „termelőeszköz”. Nem azért mintha nem lenne szükség rá, hanem azért, mert nincs más, vagy túl drága. Külföldön — például Csehszlovákiában — már pehelykönnyű

47