Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 4. szám - ÉLŐ MÚLT - D. Bognár Katalin: Gozsdu Elek (1849-1919)
r0. HcHjnár DCatulin Gozsdu Elek (1849— 1919) A XIX. század közepén a prózán belül a regény volt a vezető műfaj. A nyolcvanas években azonban előretört a novella, átvette a vezető szerepet. A modern magyar próza kezdeteit a századvég novelláiban kell keresnünk. A századvég novellairodalma igen gazdag és sokszínű. A nagy számbeli mennyiség összefügg hírlap- és folyóiratállományunk növekedésével. Legtöbb újságban van ún. tárcarovat, melyben rövidebb szépirodalmi műveket közölnek. Innen származik a „tárcanovella” elnevezés is. Az alkotói módszer szempontjából is nagy változatosságot mutat a kor novellatermése. A romantika utolsó hajtásain és a kritikai realista törekvéseken kívül főleg a naturalizmus és a szecesszió felé hajló művekkel találkozunk. Társadalmi alapjukat tekintve a századvégi novellák azt a válságot, kiábrándultságot tükrözik, melyet az 1867-es kiegyezés keltett. A századvég dezilluzionizmusa tükröződik Gozsdu Elek műveiben is. Az író maga is olyan, mintha egyike lenne hőseinek. Elszegényedett nemesi családból született (1849. Ercsi), ügyvédi hivatásában nem talált boldogságot, írói pályája sem bontakozhatott ki a maga egészében. Mire 1882-ben a Koszorúban és a Vasárnapi Újságban megjelennek első novellái, már egy rezignált, álmodotó, melankóliára, sőt kétségbeesésre hajló író áll előttünk. Nem lát alapot a küzdésre, inkább lemond róla, cselekvés helyett filozofál, elmerül az élet nagy kérdéseiben. Filozófiai és természettudományos érdeklődése Schopenhauer, Darwin, Taine, Spencer felé vonzza. A schopenhauer-i „élet-álom” motívum nyomja rá bélyegét pályája elején írt verseire, melyek szentimentális almanach-versek. Irodalmi munkássága francia hatás alatt fejlődik tovább. Erről tanúskodik első regénye, „Az aranyhajú asszony” (1880.), melyben néhány jól megrajzolt alak (főleg mellékfigura) és a bonyolult lélekrajz ellenére nem túl szerencsésen dolgozta fel a szerelmi háromszög hagyományos témáját. Második regényén, a „Köd”-ön (1882.) orosz hatás érződik. Mintha csak az orosz irodalom jellegzetes figuráját, a „felesleges embert” látnánk, melynek magyar képviselőjét Gozsdu a dzsentriben találta meg. A magyar irodalomban is megvannak ennek a dzsentri-alaknak, Tar Istvánnak az elődei, gondoljunk csak Bessenyei Pontyijára, vagy Kisfaludy Mokányára. Gozsdu, akárcsak Turgenyev, nem tragikusan, hanem csak valami elmélázó borongással rajzolja meg a pusztulást idéző, szinte már misztikus tájat. Nagy szerepe van a lélektani analízisnek és a hangulati hatásoknak is. De Gozsdu igazi műfaja a novella. 1886-ban jelenik meg „Tantalus” című kötete, mely kilenc novellát tartalmaz. Gozsdu nem nagyon termékeny író, harminc év alatt mintegy harminc novellát ir. Fejlődést sem látunk nála —, sem a téma, sem a felfogás, sem az eszközök tekintetében nem ad újat. A novellák alapélménye a Tantalus — mítosz, a küzdés reménytelenségének, az élet értelmetlenségének érzése hatja át őket. Gozsdu különc hősei, tantalusai csak sóvárognak valami után, akaratuk nincs, küzdeni nem tudnak, de nem is akarnak. Beteglelkű emberek, akik sebet kaptak az élettől, a társadalomtól, és nem tudnak talpra állni. Áldozatok —, ugyanakkor elszalasztják a küzdés lehetőségét, hagyják szabadon érvényesülni a természet törvényeit, félreállnak, megtagadják a társadalmat, sebeikkel büszkélkednek, s bölcsen filozofálnak. Kiábrándultak és magányosak. Mártírok: szenvednek, és élvezik a szenvedést. Ezek a hősök különcök. Különc az „Ultima ratio” temetőőre, aki minden iránt közömbösen, a világtól elzárkózva él. ,,Hál- isten sohasem kellett a helyemből megmozdulni — mondja — Mit is láthattam volna? így is megöregedtem. így volt jó, amint volt.” Különc az „Egy néma apostol”-ban Jávor Bálint is. A hangyák életét tanulmányozza. „Felemelkedtem hozzájuk — mondja — Ott legalább az ősi társas ösztönt a maga természetes valójában látom. Semmi hamisítás. Semmi ízlés, minden szükségszerű, nem úgy, mint nálatok.” Jávor kiábrándult, magányos ember. Érzi, hogy elrontotta az életét: „Homokba süppedt a szekerem, de a te szekered is, mindnyájunk szekere.” Pakaszky Pál („Egy falusi mizantróp”) szintén visszahúzódott a világtól, a nádasban érzi legjobban magát, de legalább a kitaszítottak felsőbbségi érzésével gyűlölheti az embereket. 42
