Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 4. szám - Turcsányi Ervin: Tanyai évszakok
Tanyai tavasz Van szebb a virágzó gyümölcsfánál? Méhrajok zsonganak. A természet kitárja titkait. Az emberek is felengednek. Egy nagy térképpel a vállamon sétálok földrajz órát tartani, távol fehérlő tanyaház felé. Félúton egy gazda megszólít. Ritka madár erre a vándor, nem könnyű útjára engedni, s nem könnyű a meghívást elhárítani. Leülök a bácsival egy fa alá, s jól elbeszélgetünk. Közben múlik az óra. Kötelesség mulasztás? Kezdem nem úgy érezni. Az öreg rücskös kezével kibontja a térképet. Arra kér: mutassam meg hol vagyunk. Aztán én kérem: mondja el, merre járt már széles e világban. Kész történelem: Doberdo, Voronyezs . . . És itthon? Csak átutazóban erre-arra, mikor a frontra vitték. És önszántából? Kecskeméten a piacon. A világot két táborra osztja: őstermelőkre és vásárlókra. Minden gondolata közmondásszerű tömörség gránitjába öltözik, nem szívja fel a pongyolaság szivacsa. Odahívja az unokáját. — Ő már olvas! — Mit? — Mindent: kalendáriumot, Szabad Földet. — Érdekelnek? — Igen. — Érted, ami bennük van? — Hát . . . ? — Mit szeretnél legjobban kapni? Hosszan hallgat. Félénken néz az öregre, cinkosan rám. Mi járhat kócos fejében? — Csokoládét? Új ruhát? — Egy zsebrádiót! — Miért? — Beszél hozzám . . . Kiülök az út szélére, a küszöbre, fel a fára, és beszél hozzám ... — Szereted, ha beszélnek hozzád? — Nagyon! Olyanok vagyunk, mint a mackók: csak alszunk, csak alszunk. . . — Tényleg? Az öreg felel: — Hát, mindig együtt vagyunk, már régesrég mindent elmondtunk egymásnak, s itt olyan kevés új történik. Olyan a mi naptárunk, amelyben a válaszhatárok a betegségek, a háborúk, a csalódások. — És az örömök? — Arra nincs időnk . . . Nem értem. Ez egyike azon dolgoknak, amelyet soha senki ne próbáljon nekem megmagyarázni, mert rúgok, harapok. Reménykedve nézek a kicsire. —Te sem szoktál örülni? — Én? Én sokszor örülök. — Legutóbb mikor örültél? — Most, hogy megkérdezted: mit szeretnék kapni. Dacosan néz az öregre. Az otrombán feltekeri a térképet. Nem érti a dolgot. Azt hiszem: nagyon boldog ember, csak a boldogságot sem érti. Erre kell megtanítani a kis embereket, éljenek bár a legeldugottabb tanyán . . . * Most egy budapesti gimnáziumban tanítok. Szükségem van ezekre a lassan halványuló gyermekarcokra, hogy ne vakítsanak el a hamis, kevély fények. 32
