Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 4. szám - Turcsányi Ervin: Tanyai évszakok
Tjui'ojxíjuji éU'üin Tanyai évszakok Tanyai nyár A homok nyugtalanul kavarog, pereg, ellepi a fákat, a tetőket, ez csikorog a fogad alatt, ez nyikorog a tengelyeken, süpped, tapad, karcol, szurkál . . . Barátságtalanul fogadott a tanyavilág. Hát még a hatodik osztály! Magatartásukra nincs kifogás. Azóta is érzem: itt nagyobb a nevelői szó ereje, mint a városban; a kevesebb parancs, kérés közt könnyebb eligazodni, választani. Hanem a sötétség, ami a fejekben uralkodik! Olyan ösztönök hullám- zanak a felszínen, amelyek az egyetemi tankönyvek szerint már rég nem létezőek, múltba süllyedtek, meghaladottak ... Volt egy bikaerős túlkoros fiú, aki átlag hét tárgyból bukott, s leghőbb vágya: az iskolapadban kihúzni a nyugdíjhatárig. Mit lehetne vele csinálni? Még írni-olvasni sem tud! Hogyan jutott el idáig? Engedjük most is tovább? Vagy valami csodával határos módon verjük fejébe a műveltség alapelemeit? Ezzel már elkéstünk. Mikor átvettem az osztályt, már ott tartott, hogy jogot formált megszabni az óra menetét, kézzel-lábbal igyekezett lerántani a maga szintjére. Szegény: már nem is nevettek rajta . .. Felkerestem a szüleit: mihez kezdjünk a fiúval? Bevallják: kiskorában mákteával altatták, ha sírt, később a bor vette át a szerepét. . . Mire jó egy ilyen, szellemileg fogyatékos gyerek, már szinte felnőtt? Mindenkiben kell lenni egy szikrának, amelyből felszítható a tűz. Figyelem órán kívül: játék közben, kiránduláson, szünetben, hazafelé menet. Méla, unott, darabos, faragatlan. Hát mégsem találok a szikrára? Sőt, egyre inkább elvadul. Mióta éretlen bohóckodásaira csak fanyarul legyintenek, egyre agresszívebb. Már nincs semmi, amivel felszínen tarthatná magát. Felpofozza a vihogó csitriket, megtépázza az útjába kerülő kamaszokat, kigúnyolja tanítóit. Az ördög tudja miért: engem „bír”. S milyen furcsa: többre becsülöm bizalmát, mint a többiekét. A véletlen siet a segítségemre. Társai összefognak ellene, meglesik egy dűlőúton és laposra verik. Nem jön panaszkodni, de ez olyan dolog, ami látszik az emberen. Félrehúzódik, nagyokat sóhajt, tapogatja az arcát. Tudom: bosszút forral. Meg kell előzni, hogy vak dühében valami helyrehozhatat- lant kövessen el. S talán ez az indulat, ami most benne dúl, felszíthatja az emberi szikrát. Próba szerencse. Feladatnak adom: a következő órára mindenki faragjon egy botot, a legszebb az osztály állandó dísze lesz a katedra fölött a falon. Másnap félve lestem a gyerekeket: nem bántotta-e őket? Mindenki épen megérkezik. Sorban bemutatják a botot. Egyik sutább a másiknál, némelyik azért elfogadható gondos, aprólékos munka. Az én emberem nem érkezik meg. Csak harmadnap látom viszont. Egy petrencés rudat vonszol. Véges-végig csigavonalban minták lepik el. Közelebbről megnézem: fantasztikus munka fekszik benne. Szemtelenül megkérdem: mit ábrázol? Készségesen felel: az életem! Mindenképpen meg kell értenem: nem időrendiségben véste föl történetét, a benyomásokat rögzítette. Egy-egy cikornyás vonalból használati tárgyak, gyümölcsök, ákombákom emberkék bontakoznak ki. Mérete miatt nem akaszthattuk fel a falra, de a faragvány visszaállította a nagy kamasz tekintélyét. Voltaképp lehet, hogy csak én nem értettem az ő „művészetét”, mert társai halálos komoly elismeréssel adóztak neki. Bárcsak mindig emlékezne erre az oszlopra, amely az ő diadalát őrzi! Tanyai ősz Az osztályok létszáma néhány főre apad. Szüret. Must. Bor. A szőlősgazdák tanyáit messziről megismerni szagáról. A gyerekek táskáiból mind gyakrabban kerülnek elő gyanús üvegek. Akadoznak a 30
